Újrakezdés

Ha valaki ismer az nagyon jól tudja, hogy én az a fajta ember vagyok aki szó szerint még a saját lábában is képes orra bukni és kritikus a világgal és még kritikusabb magammal. A másik dolog, hogy rettegek mindentől ami új. Viszont azon bolond is én vagyok aki képes kinevetni a saját baklövéseit.

A volt koreai barátom folyamatosan avval bombázott, hogy miért mentem Koreába, amikor engem nem is érdekel Korea és hogy nem lát bennem semmiféle motivációt. 

Hogy hogy is jött nálam ez az egész? Már gyerek koromtól Ázsiát egy romantikus maszlagnak képzeltem el és arra vágytam, hogy ott éljek. De azt hiszem hiányzott belőlem a kitartás és a megfontoltság, hogy evvel az érzéssel bármi gyakorlatiasat tudjak tenni. Általában, ha valakit érdekel egy kultúrkör az behatóan szisztematikusan tanulmányozza a történelmét, földrajzát, irodalmát, politikáját. Nos én ahogy cseperedtem fel minden évben más ázsiai ország iránt rajongtam és ezen országok listájából kimaradt Korea.

Kétezertizenhárom tavaszán hirtelen rám tört a szakítás vágy. Tauntonban (Anglia Sommerset tartományában van) ültem egy Mary névre hallgató kilencvenkilenc éves hölgy kertjében és egyszerre kőként kezdett nyomni a négy és fél éves kapcsolatom és rájöttem, hogy már nem vagyok szerelmes. Még aznap beszélgettem egy munkatársnőmmel és miközben ajánlottam neki a különböző ázsiai filmeket, sorozatokat (akkoriban néztem meg az első koreai sorozatomat), animéket ő azt találta mondani, hogy mi lenne, ha abból élnék, hogy csak Ázsia mániás vagyok. Én pedig úgy gondoltam, hogy ez csupán úgy valósulhatna meg, ha én valamilyen úton kimennék egy országba ami valahol Ázsiában van. A munkatársnőm ötletén felbuzdulva találtam is egy hirdetést egy koreai nyelvkurzusra, melyet a HUFS (Hankuk University of Foreign Studies 한국외국어대학교) hirdetett. Ezen a ponton döntöttem el, hogy Koreába megyek. Az országról való ismereteim némiképpen hiányosak voltak. Tulajdonképpen annyit tudtam, mint amennyit 2 darab koreai drámából, pár akció thrillerből és Kim Ki Duk filmjetiből meg lehet tudni. -Mellékesen megjegyzem, mint rájöttem ugyan mi itt Európában (főleg a film tudomány iránt érzékeny emberek) imádjuk Kim Ki Duk filozofikus alkotásait, de hazájában ezek a filmek egyáltalán nem népszerűek, sőt mondhatni hidegen hagyják a koreai népet.- Hogyha ezt vesszük alapul, akkor teljes mértékig jogos kedves volt barátom Jerry kétkedése a motivációm irányában.

Igazából számomra akkoriban Korea és Szöul nem volt tudatos választás. Szimplán csak el akartam menekülni az munkám elől és egy kapcsolatból, melyért feláldoztam az egyetemi karrieremet. -Mert korábban a dékán folyton azt mondogatta, hogy ugye akarok majd PHD-zni. Én pedig feladtam a megnyert Erasmus ösztöndíjamat egy fiúért. És utána rögtön rájöttem, hogy eme tettemet Colin tanár úr hátba támadásnak vette, a PHD-s terveimnek pedig lőttek.- 

Azóta sokan a szememre hányták már, hogy én vajon mit nyertem Koreával. És, ha őszinte legyek azt kell mondanom, hogy élek. Azt hiszem abban a lelki állapotban, akkor nem én választottam Koreát hanem Korea választott engem. Több mint valószínű ha akkor nem megyek Koreába akkor még be is váltom ama rendkívül buta és önző tervem, hogy harminc évesen öngyilkos legyek. Így viszont életben maradtam. Olyan lelki erőt kaptam, ami átlendített egy csomó olyan nehézségen, amik más esetben biztosan összetörtek volna. 

2014 márciusában huszonkilenc éves koromban egy öt és fél éves kapcsolattal a hátam mögött, karrier nélkül és perspektívák nélkül, a családomat és barátaimat kétségbe esésbe kergetve egy nagy romantikus rózsaszín köddel az elmémen érkeztem Szöulba és a későbbi barátom Jerry ott várt, hogy aztán életem összes hibáját az orrom alá dörgölje.