Míg első koreai utamat az ételekben való dőzsölés és a gasztro dekadencia jellemezte, addig a másodikat az aszketizmus. Sokkal hamarabb indultam el, mint azt ahogy eredetileg terveztem és a kereteim igen szűkösek voltak.
Nagyon szerettem volna újra találkozni Cso Ulla kínai barátnőmmel, akivel még első utam folyamán barátkoztam össze és ezért hónapokkal az előtt indultam el Szöulba, hogy elég pénz gyűlt volna össze a tervezett egy éves kalandomra.
Cso Ulla férje a Pekingi egyetem egyik irodalom professzora volt és egy évig a HUFS-en tanított mint vendég professzor. Olyan igazi irodalmár pár voltak. A kollégiumi szobájuk tele volt könyvvel papírral és porral, illetve zsírral. Nem adtak olyan külsőségekre, mint a takarítás. Minden szabad idejükben írtak. Az asszonyka sokkal fiatalabb, magasabb és szebb volt a férjénél, aki maga még kelet ázsiai emberben is nagyon alacsonynak számított. A férj folyton egyedül hagyta újdonsült feleségét, és többnyire a könyvtárban, vagy a professzor társaival időzött, így Cso Ullá unatkozván beiratkozott egy koreai nyelvtanfolyamra és így ismerhettem meg. A lakóhelyüket szemlélve sosem jutott volna eszembe, de a lány belsőépítészként diplomázott. És mindketten a képzőművészet és az irodalom iránt érzékeny emberek lévén barátságunk hamar elmélyült. Bevittem az osztályba egy festészeti könyvet amit a Koreai nemzeti múzeumban szereztem amin megakadt az ő szeme is és innentől kezdve már barátoknak számítottunk. Együtt jártunk mindenhová, mindent együtt csináltunk. Órákig tudtunk csevegni a nagy semmiről a kedvenc hongdei kávéházunkban. Ha nem Jerryvel voltam, akkor vele. Amolyan igazi kebel barátnő volt, mint amilyet az ember a filmekben lát. Viccesek voltunk, mert ő volt az osztály legjobb tanulója, én pedig a legrosszabb, ő nagyon törte az angolt és nem sok mindent értett abból, ha én valamilyen eszmefuttatásba kezdtem. Beszélgetéseink alatt sokszor nevettünk nyelvi kalamajkán. És annak ellenére is, hogy ugyan a verbális kommunikáció terén akadályokba ütköztünk, még így is tökéletesen megértettük és szerettük egymást. Egy kicsit sajnáltam néha, mert a férje csak a saját karrierével volt elfoglalva, őt pedig elhanyagolta. Viszont így annál több időt tölthetett velem. Amikor aztán haza utaztam ő hiányzott a legjobban és rögtön eldöntöttem, hogy megpróbálok úgy visszautazni, hogy vele még találkozhassak. A búcsúajándékomként kapott kalligráfia vers, melyet a férjével írt nekem, azóta is egyike a legféltettebb kincseimnek.
A sors fintora, hogy végül nem találkozhattunk, mert Cso Ullá terhes lett és visszautazott a szülővárosába. Ezt akkoriban nagyon furcsállottam, hogy miért a szülővárosába ment, és hogy a férje, hogy maradhatott ott Koreában nélküle, vagy később amikor a férj visszatért Pekingbe Cso Ulla miért nem költözött oda hozzá. Amikor megtudtam, hogy már nem lesz Szöulban akkor nagyon szomorú voltam, és önző módon dühös. Aggódtam, hogy valami baj van a házasságával. Legalább az a tény vigasztalt, hogy nincs egyedül, hiszen még főzni sem tudott. Később tudtam, csak meg, hogy ez bevett szokás Kínában, mert Pekingben borzalmas az orvosi ellátás és lehetetlen orvost kapni. Ha valaki nem Pekingben született, akkor nem kap orvost, ez pedig terhesként életveszélyes. El is szégyelltem magam, hogy már rémeket láttam. Második utam folyamán több barátra tettem szert, de valamiért a Cso Ullához fűződő barátságomhoz egyik sem ért fel.
Így kebelbarátnő és bőséges pénzforrás nélkül láttam neki a második koreai utamnak. Balszerencsémre második koreai barátom nem volt egy gavallér fajta, viszont minden nap szeretett kávéházba járni. Én meg túl büszke voltam ahhoz, hogy közöljem vele, hogy ez az én költségvetésemmel luxus. Tudtam, hogy a pénzemből nem futja egy egész évig és, hogy előbb utóbb munkát kell majd találnom magamnak. Addig pedig igen komolyan vettem a tanulást. Így arra a megállapításra jutottam, hogy azon spórolok amin tudok, keveset és hús mentesen étkeztem. Szerencsére I néni radarjai mint mindig nagyon jók voltak. Magam sem értem, hogy vajon hogy csinálta, de valahányszor már nagyon éhes voltam, jött a telefon hívás, hogy átmennék e hozzá vacsorázni. Minden meghívásnak nagyon örültem és pofátlanul elfogadtam. I néni főztje amúgy is csodálatos és finom. Az ínycsiklandó falatok után mindig a lelkem is helyre állt, még akkor is ha éppen nem volt jó napom. Az is gyönyörűséggel töltött el, ha a piacon valamilyen néni ingyen adott nekem zöldséget. A mungóbabcsíra pedig a legjobb barátom lett. Olcsó és egy csomó mindent lehet belőle főzni.
Nagyon szerettem volna újra találkozni Cso Ulla kínai barátnőmmel, akivel még első utam folyamán barátkoztam össze és ezért hónapokkal az előtt indultam el Szöulba, hogy elég pénz gyűlt volna össze a tervezett egy éves kalandomra.
Cso Ulla férje a Pekingi egyetem egyik irodalom professzora volt és egy évig a HUFS-en tanított mint vendég professzor. Olyan igazi irodalmár pár voltak. A kollégiumi szobájuk tele volt könyvvel papírral és porral, illetve zsírral. Nem adtak olyan külsőségekre, mint a takarítás. Minden szabad idejükben írtak. Az asszonyka sokkal fiatalabb, magasabb és szebb volt a férjénél, aki maga még kelet ázsiai emberben is nagyon alacsonynak számított. A férj folyton egyedül hagyta újdonsült feleségét, és többnyire a könyvtárban, vagy a professzor társaival időzött, így Cso Ullá unatkozván beiratkozott egy koreai nyelvtanfolyamra és így ismerhettem meg. A lakóhelyüket szemlélve sosem jutott volna eszembe, de a lány belsőépítészként diplomázott. És mindketten a képzőművészet és az irodalom iránt érzékeny emberek lévén barátságunk hamar elmélyült. Bevittem az osztályba egy festészeti könyvet amit a Koreai nemzeti múzeumban szereztem amin megakadt az ő szeme is és innentől kezdve már barátoknak számítottunk. Együtt jártunk mindenhová, mindent együtt csináltunk. Órákig tudtunk csevegni a nagy semmiről a kedvenc hongdei kávéházunkban. Ha nem Jerryvel voltam, akkor vele. Amolyan igazi kebel barátnő volt, mint amilyet az ember a filmekben lát. Viccesek voltunk, mert ő volt az osztály legjobb tanulója, én pedig a legrosszabb, ő nagyon törte az angolt és nem sok mindent értett abból, ha én valamilyen eszmefuttatásba kezdtem. Beszélgetéseink alatt sokszor nevettünk nyelvi kalamajkán. És annak ellenére is, hogy ugyan a verbális kommunikáció terén akadályokba ütköztünk, még így is tökéletesen megértettük és szerettük egymást. Egy kicsit sajnáltam néha, mert a férje csak a saját karrierével volt elfoglalva, őt pedig elhanyagolta. Viszont így annál több időt tölthetett velem. Amikor aztán haza utaztam ő hiányzott a legjobban és rögtön eldöntöttem, hogy megpróbálok úgy visszautazni, hogy vele még találkozhassak. A búcsúajándékomként kapott kalligráfia vers, melyet a férjével írt nekem, azóta is egyike a legféltettebb kincseimnek.
A sors fintora, hogy végül nem találkozhattunk, mert Cso Ullá terhes lett és visszautazott a szülővárosába. Ezt akkoriban nagyon furcsállottam, hogy miért a szülővárosába ment, és hogy a férje, hogy maradhatott ott Koreában nélküle, vagy később amikor a férj visszatért Pekingbe Cso Ulla miért nem költözött oda hozzá. Amikor megtudtam, hogy már nem lesz Szöulban akkor nagyon szomorú voltam, és önző módon dühös. Aggódtam, hogy valami baj van a házasságával. Legalább az a tény vigasztalt, hogy nincs egyedül, hiszen még főzni sem tudott. Később tudtam, csak meg, hogy ez bevett szokás Kínában, mert Pekingben borzalmas az orvosi ellátás és lehetetlen orvost kapni. Ha valaki nem Pekingben született, akkor nem kap orvost, ez pedig terhesként életveszélyes. El is szégyelltem magam, hogy már rémeket láttam. Második utam folyamán több barátra tettem szert, de valamiért a Cso Ullához fűződő barátságomhoz egyik sem ért fel.
Így kebelbarátnő és bőséges pénzforrás nélkül láttam neki a második koreai utamnak. Balszerencsémre második koreai barátom nem volt egy gavallér fajta, viszont minden nap szeretett kávéházba járni. Én meg túl büszke voltam ahhoz, hogy közöljem vele, hogy ez az én költségvetésemmel luxus. Tudtam, hogy a pénzemből nem futja egy egész évig és, hogy előbb utóbb munkát kell majd találnom magamnak. Addig pedig igen komolyan vettem a tanulást. Így arra a megállapításra jutottam, hogy azon spórolok amin tudok, keveset és hús mentesen étkeztem. Szerencsére I néni radarjai mint mindig nagyon jók voltak. Magam sem értem, hogy vajon hogy csinálta, de valahányszor már nagyon éhes voltam, jött a telefon hívás, hogy átmennék e hozzá vacsorázni. Minden meghívásnak nagyon örültem és pofátlanul elfogadtam. I néni főztje amúgy is csodálatos és finom. Az ínycsiklandó falatok után mindig a lelkem is helyre állt, még akkor is ha éppen nem volt jó napom. Az is gyönyörűséggel töltött el, ha a piacon valamilyen néni ingyen adott nekem zöldséget. A mungóbabcsíra pedig a legjobb barátom lett. Olcsó és egy csomó mindent lehet belőle főzni.
Útközben még az általam annyira szeretett metró használatát is próbáltam leminimalizálni. És ha tehettem gyalog vagy busszal jártam. Egyszer elgyalogoltam a városházától egészen Sinimun megállóig. Ami egy tíz kilométeres út. Nagyon sokat gyalogoltam csak úgy cél nélkül is, és szerencsére sosem tévedtem el. A hasam folyton korgott és a barátnőm is hiányzott, de ennek ellenére vagy talán ezért nagyon is boldog voltam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése