Írás avagy - Élet Szőul nélkül

Édesapámmal egyszer folytattunk egy beszélgetést arról, hogy vajon miért is alkot az ember. Mindketten arra a megállapodásra jutottunk, hogy az ember az elmúlástól való félelme készteti alkotásra mert ijesztő a gondolat, hogy egyszer csak megszűnsz létezni. Hát megpróbálsz nyomot hagyni, hogy a végén egy darabka maradjon belőled az örökkévalóságnak. Az alkotás szakrális folyamat, mellyel kiszakadhatsz önmagadból és a legközelebb lehetsz a világmindenséghez azaz Istenhez.

Amikor másodjára készültem Szöulba apu kiselőadást tartott. Féltett attól, hogy nagy hibát követek el. Azt gondolta, hogy én csak menekülök. Féltett, hogy nem találom meg azt amit keresek. Azt mondta, hogy megint csak a vágyálmaimat kergetem és attól rettegett, össze fog törni engem ez az utazás és kudarcként fogom megélni. Azt mondta, hogy amit keresek azt nem Koreában fogom megtalálni mert ott van az orrom előtt. Mert szép dolog a fantázia, de ha éled az életed előbb vagy utóbb rájössz majd, hogy az az élet lehet olyan szép és izgalmas, vagy akár még izgalmasabb is mint a vágyálmaid. -Édesapám amúgy is rendkívüli módon értett a fejem összekuszálásához. Egyszer haza hozott egy fél karú Krisztus szobrot és azt mondta, hogy ez az én örökségem és, hogy az lesz a feladatom az életben, hogy rájöjjek, hogy miért én vagyok az a félkarú Krisztus.- Nem értette mit várok Koreától. És azt hiszem csak azt látta, hogy vesztegetem az éveimet megint valami olyasmire, aminek semmi, de semmi értelme az ő szemében és nem fog belőle hasznom származni. És hozzávetőlegesen igaza is lett. 

Szöulból hazaérkezvén úrrá lett rajtam egy leírhatatlan fájdalom. Egy érzés amit nem szerettem. És a kétség, hogy innét már nem történhet velem semmi jó. Kétségbeesve próbáltam kapaszkodni mindenbe ami egy kicsit is boldoggá tett. Beleugrottam egy kapcsolatba ami már az elejétől halálra volt ítélve. Szerettem volna beilleszkedni a magyar társadalomba. Szerettem volna normális lenni. A végén nem jött össze és visszamentem abba az Angliába, amit annyira utáltam. Ezek után azt hiszem egyre mélyebbre jutottam az önsajnálat barlangjába. Teljes sötétség és a kijutásnak a reménye nélkül. Fojtogató érzés, ha látod, hogy körülötted mindenkinek megvan a maga élete és te vagy az egyetlen aki nem tud mit kezdeni vele. Persze barátaim kitartottak mellettem és próbáltak erőt csepegtetni belém, amiért rendkívül hálás vagyok. 

Az élet Szöulban nem fenékig tejfel, de egy dolog biztos. Ott normálisnak éreztem magam. Idehaza, ha valakinek Ázsia irányába húz a szíve azt szeretik megbélyegezni. Végig éltem egy fél életet úgy, hogy tudtam a nevetség tárgya vagyok. A furcsa, a más. Nehezen találtam barátokat és a kevés barátom is csüggedő elnézéssel tetézte hóbortjaimat. Szöulban viszont teljesen normális, ha kedveled a koreai kultúrát. Normális, ha szereted az országot. Normális ha szereted az ételeiket. Normális, ha szeretsz ott lenni. És ez a normalitás nyugtató. Mivel második ott tartózkodásom alatt már sötét volt a hajszínem, és vékonyabb is voltam, plusz a szív formájú arcom is segítette a beolvadásom, ezért nyugodt szívvel lehettem része az arctalan tömegnek. A boltokban, a piacon nem éreztem magamon a szokásos külföldieknek szóló bámulást és cserébe koreaiul beszélgettem a nénikkel és a bácsikkal.

Amikor már véglegesítettem a repülőjegyet haza, akkor hasított belém a gondolat, hogy innét nincs vissza út és én most valóban haza megyek. És azt hiszem megbántam, de tudtam, hogy nem forgathatom vissza az időt. Aznap a főnököm vitt haza kocsival. Végig haladtunk a Mjongdongot (명동) Hongdével (홍대) összekötő útszakaszokon, melyet pénz híján annyiszor tettem meg gyalog a nyári tűző napon. Az utcák már karácsonyi fényben tündököltek. És én csak arra tudtam gondolni, hogy most látom utoljára és, hogy el kell búcsúznom...