A bank
Kiskamasz koromban az egyik kedvenc elfoglaltságom volt édesanyámmal a Jane Austen könyvek alapján készült filmeket/sorozatokat nézni. Különösen a Büszkeség és balítélet volt a kedvencünk. Később az évek folyamán elkezdtem nagyon megutálni azt a szemléletet, amit ez a történet közvetít a társadalom számára. Ma már nem szeretem a szegény lány gazdag fiú történeteket, mert egy olyan társadalmat idealizál, ahol a nő a férfi segítségével léphet feljebb a ranglétrán. Természetesen sokkal bonyolultabb ez a kérdés, de lesarkítva a nő magatehetetlenségére épít és nem arra hogy a saját erejéből képes legyen felül kerekedni önmagán. A Jane Austen romantikus regényeinek társadalom szemlélete a női nem és főleg az anyák megrontója.
Nem sok dologra vagyok büszke az életemben, de arra hogy saját erőmből jutottam ki Szöulba arra nagyon is. Nem támogatott senki, sem anyagilag, sem pedig érzelmileg. Szöul többek között az önmegvalósítást is jelenti számomra. Azt hogy, ha akarom képes vagyok túllépni a saját korlátaimon, ha azt nagyon akarom. Valahányszor megpusztultam legbelül és valahányszor rám tört a pánik. -Merthogy Szöul számomra egy igazán küzdelmes időszak volt. Fizikailag és érzelmileg egyaránt.- Annyiszor azt mondtam magamnak, hogy ezt te akartad, ezért megküzdöttél. Ez a gondolat hajtott végig a koreai időszakom alatt, ez segített át az érzelmi hullámvasúton.
Első koreai kirándulásomat még viszonylag elnézően fogadta a családom. A másodikat már nem. Ez alól talán édesanyám képezett kivételt, mert őt már az első utazás is megrázta. Pontosítva az rázta meg, amit az utazás előtt tettem. Anyu volt az egyetlen aki elviselte, sőt szerette az ázsiai hóbortjaimat. Tőle kaptam életem első legyezőjét, ő figyelmeztetett még anno, hogy nézd a tévében megy valami ázsiai sorozat (a Királyság kincsére utalva) és látod milyen szép ruhákat hordanak, ú és nézd milyen jól néz ki amikor főznek. Anyunak nem volt baja avval, hogy én rajongok Ázsiáért. Viszont tudta, amit mindenki gondolt, hogy én gyenge vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy lelkileg labilis túl érzékeny, életképtelen. Talán pont azért mondta azt anyu annyiszor valahányszor panaszkodtam, hogy szenvedek, hogy nem megy, hogy áttörhetetlen akadályokba ütközöm, hogy: -Ne szakíts vele! Majd jobb lesz. Ne add fel! Majd, ha megházasodtok... Majd, ha lediplomázik...- Anyu minden taktikája, és rábeszélése ellenére is öt és fél év küszködés után feladtam a kapcsolatomat és Szöulba menekültem.
Édesanyámban egy világ omlott össze. A gyermek, akiért ő annyit küzdött. A gyermek aki végig betegesedte a gyermekkorát, aki volt, hogy egy hónapot töltött egy tüdőszanatóriumban és neki kellet szó szerint visszalopnia az orvosok tanácsa ellenére. A lány akiről már azt hitte, hogy végre biztos jövő vár rá most mindent eldob magától és elmegy egy messzi országba és magára hagyja őt. Nem lesz orvos feleség, nem lesz ház kilátással a tengerpartra, anyagi biztonság. Abban az öt és fél évben próbáltam arra fókuszálni, hogy beilleszkedjek, hogy normális legyek, de mind annyiszor az sem sikerült. Édesanyám pedig úgy hiszem azt érezte, hogy elbukott az anyaság próbáján, hogy magatehetetlenül kell végignéznie ahogy a gyermeke tönkreteszi magát. Kétségbeesése a tető fokára hágott, mert én másodjára is el akartam menni és ő mondhatott bármit én nem hallgattam. Amikor aztán végre anyu hosszas könyörgésének engedve hazatértem és megpróbáltam beilleszkedni a tisztes polgár létbe, magyar barátot szereztem, akkor egy kicsit megnyugodott. Aztán amikor az is kudarcba fulladt anyu végleg összeomlott és jött az autoimmun betegség. Az elfojtott önvád és az önzetlen önmagukat a végletekig feláldozó emberek betegsége.
Tegnap volt egy elszólásom, ami nem is annyira lényeges. Csupán annyi, hogy ez olyan volt, mint amit a volt barátom mondott volna és anyunak nagyon nem tetszett. Néztem rá, hogy ezt miért, hiszen ő ajnározta Georgeot. Mire ő csak annyit mondott, hogy az más, mert ő volt 'A bank'. Megdöbbenten kérdeztem vissza. "A bank? Ezt most komolyan mondtad?" Elnevette magát és azt mondta, hogy igen 'A bank'.
A női egyenjogúság, vagy egyenlő embernek tekintés messze messze az eredethez nyúlik vissza, amikor arra alkalmatlan emberek felűlbírálták Isten tanítását és azt gondolták, hogy a nő egy alacsonyabb rendű teremtmény, mint a férfi. Aztán a férfiak uralta társadalom ezt nagyon jóvá hagyta, miért is tettek volna mást, az ő szemszögükből ítélve nekik ez nagyon jó volt. Minden úgynevezett "történelmi elhibázott lépés" kiigazítása hosszú kifutású dolog. Valahogy mégis eljutottunk a XXI. századba. Neveltetés, önbecsülés, intelligencia kérdése, hogy ki melyik táborba akar tartozni. Vannak nők akik direkt rájátszanak egy régi hagyományra, miszerint a nő a gyenge, mindenre alkalmatlan, így a férjnek kell eltartani, megóvni, dédelgetni, stb. Ez természetesen mindkét fél részéről hibás elképzelés - jó lenne ha már ma mindenki tudná, de nem igazán foglalkoznak vele -, hiszen egymásnak egymásért teremtődtünk, egymást egészítjük ki, egyedül nem tudunk a funkciónknak megfelelni, olyanok vagyunk mint a lego, akár milyen kicsi darabka hiányzik máris nem teljesen egész az építmény. Ezért igazán kár haragudni a kor egyik úttörőjére Jane Austen-re aki ráadásul még férjhez sem ment, maga tartotta el magát. A könyveit lehet korrajznak is tekinteni, igen sajnos volt egy ilyen időszak is a történelemben, voltak benne nem jó, és jó dolgok is. Akkor így működött az angol társadalom, ez történelmi tény. Persze ez nem jelenti azt, hogy szolgai módon másolni kellene azt ami akkor elfogadott vagy kívánatos volt. Abban a helyzetben mindenki igyekezett a legjobbat, legtöbbet kihozni a lehetőségeiből. Ennyi. Manapság teljesen más a helyzet, nem ájul el senki, ha egy nő maga tartja el magát, nevel gyermeket, és férfias-nak nevezett munkatületen dolgozik, esetleg komoly beosztásban. Aki egy regény hatására rontja el az életét, az meg is érdemli. Az önálló gondolkodni nem tudásnak, a függetlenségre nem törekvésnek, és már bocsánat a vulgaritásért, a hülyeségnek ára van.
VálaszTörlésIgaz. Ezért is írtam, ez egy jóval bonyolultabb kérdés. Valóban korrajz... és én örülök, hogy nem abban a társadalomban élek. Aláírom hogy egy kissé durva sarkítás volt a címbe bele írni, hogy megutáltam Jane Austent. Azt hiszem a leírás részében egyértelmű, hogy azt a fajta társadalom szemléletet nem szeretem. Szeretnék bocsánatot kérni minden Jane Austen rajongótól. Az már másodlagos kérdés, hogy én valóban nem szeretem az ő írói stílusát, de ez megint csak az én egyéni szoc problémám. És annak ellenére, hogy nálam Jane Austen nem kedvenc (főleg amióta eredetiben olvastam), de tudom magamról, hogy én magam pedig még írni sem tudok, vagyis nem jól...
VálaszTörlés