Vacsora Szöulban

Hogy miért is kezdtem annak idején beszélgetni Jerryvel. Azt hiszem a fő ok, hogy ő volt talán az egyetlen koreai férfi aki az interpals profiljára egy előnytelen fotót töltött fel és nekem ez imponált. Végre valaki aki nem akarja másnak mutatni önmagát, mint ami. A leírása sem volt hétköznapi. "Egy ember aki gyógyítani szeretne, vagy arra vár, hogy őt meggyógyítsák" Ezen sorok alatt pedig jobbnál jobb alternatív zenei videók szerepeltek. Gyerek korom óta ösztönösen viszolygok a mainstream zenéktől ezért hamar megállapítottam, hogy ezt a férfit érdemesnek találom a beszélgetésre. Beszélgetéseink úgy alakultak akár egy lavina. A kezdő mondatok igen hamar oldalas litániákká duzzadtak. És igen hamar elfogott az érzés, hogy Jerry olvas a gondolataimban. És közben a csúnyasága biztonság érzéssel töltött el.

Első találkozásom Jerryvel félig meddig homályba vész. Nagyjából vannak részletek, de az egészből foltok hiányoznak. Azt tudom, hogy a városházánál találkoztunk. Szerencsére a szöuli metró kijáratokat számok jelzik, így könnyű találkozni. Míg a pesti metrónál folyton összezavarodtam, ha valakivel találkozni kellett, de a szöuli metró szerintem csodálatos. Már, ha csak azt nézzük is, hogy itt minden megállónál van ingyenes, tiszta WC. A városháza megállót nagyon hosszúnak találtam. és ahogy sétáltam a föld alatt észre vettem, hogy vannak ott boltok is. Mint később kiderült máshol sokkal több és érdekesebb boltok vannak. Hatalmas a tömeg és át kell vergődni az embereken még ilyenkor este is.

Egy kicsit féltem találkozni Jerryvel. Akkoriban a Tindert még híréből sem ismertem. Igaz, hogy a smartphone-nal is csak akkor kezdtem ismerkedni. Azon gondolkoztam, hogy vajon megismerem e Jerryt az életben, aztán meg, hogy vajon oda találok e, és ha nem akkor haza találok e, aztán meg, hogy ha az anyám tudná, hogy egy vad idegen férfivel találkozom, biztos halálra lenne ijedve. Nem mintha én nem voltam halálra ijedve. Mert nem tudhatod, hogy mi lesz. Az illető akár lehet csaló, perverz, vagy sorozatgyilkos. Az interneten keresztül mindennek előadhatod magad. Bevillant ahogy kedves Gergely barátom azon hahotázik, hogy a beszélgető partneremnek mi a neve.
-Jerry Lee. Ez fantasztikus. Kutyám Jerry Lee! -röhög és közben majdnem megfullad egy parizeres szendvicsen. -Egy kutyával fogsz randizni. -csámcsog tovább a szendvicsén.
-De csak barát és nem fogunk randizni.
-Aha. -röhög és tejesen ignorálja a kijelentésemet. Gyakran fogott el az a kétely, hogy kedves szállásadóm I néni és Gergely barátom valamilyen kozmikus kapcsolatban áll egymással.
Mindenesetre, ha az internet dagályosságát nézzük, Jerry valóban lehetett volna egy kutya, vagy robot. De a tény, hogy egy ronda fotó van fent róla az interneten, arra engedett következtetni, hogy valós, normális személlyel van dolgom. Ha, ugyanis szép fotót tesz fel akkor próbálja rejtegetni magát és biztos valami perverz, így viszont megnyugtattam magam, hogy nem lesz semmi gond.

Első ránézésre megnyugodtam, mert valóban jól sakkoztam. Jerry valódi hús vér ember volt és a fotójával ellentétben, nem volt olyan ronda mint ahogy én azt vártam. Ő is megállapította, hogy az írásaimhoz képest az életben sokkal pozitívabb a kisugárzásom. Megjegyezte, hogy jól tettem, hogy kontaktlencsét húztam, mert a szemüvegem igen ronda és hogy jobban tenném, ha lecserélném valami divatosabbra. Az este folyamán a ruháimra is érkeztek megjegyzések, mert öregesen öltözködöm, úgy mint egy tanárnő.

Első vacsoránkat ott a Városháza környékén fogyasztottuk el. Jerry megkérdezte, hogy ettem e már Számkjapszált (삼겹살). Amire természetesen azt válaszoltam, hogy Budapesten. Nos az általam fogyasztott ételnek nem sok köze volt az eredetihez. Mint később rájöttem, hogy teljességgel hibásak az ismereteim a koreai barbecue-ról.  Ott kezdve, hogy az az étel amit én hibásan Számkjapszálnak hittem, nem is készült disznó húsból. Rögtön rájöttem, hogy ez az étel teljesen más mint én korábban fogyasztottam. Az étterem elég furcsán nézett ki. A pesti Hankuk Kwan étteremnél már megszoktam, hogy az asztal kellős közepébe van beépítve a grill. De ott gázzal melegítettek. Ezzel szemben Koreában szenet használnak. Hogy tetézzük a látványt, a plafonról furcsa vastag csövek lógtak. Úgy éreztem magam, mintha valamilyen szkiffi filmbe csöppentem volna és mintha valamilyen ipari épületben lennénk a jövőben. Mire valók azok a csövek, vajon azon keresztül táplálnak majd minket? Szemvillanás alatt megjelent a pincér, hozott szenet és rátett egy vasrácsot a grillre és lehúzta a csövet, ami mint kiderült egy füstelszívó berendezés. Roskadásig pakolta az asztalt különféle szószokkal, zöldségekkel salátákkal, meg természetesen hússal.  Jerry felpakolta a húst a rácsra mely rögtön elkezdett sercegni. Az étel isteni finom volt. Élveztem ahogy saláta levélbe és vadszezám levélbe kellet csomagolnom a husikat. Játékos volt és persze a kezemmel ehettem. Nálam a kés és villa használata csupán hét éves koromban lépett át az elméletből a gyakorlatba. A pálcika használatát is nagyjából ebben az időben tanultam. Talán ezért is volt annyira meglepő számomra étkező partnerem ügyetlensége a pálcika terén. Folyton keresztezte a pálcákat, és nem volt túl ügyes az ételek felcsippentése terén. Ez a későbbiek folyamán állandó nevetség tárgyát szolgálta. Mert milyen dolog az, hogy a külföldi ügyesebben eszik a fémpálcával, mint egy echte koreail

Jött a Szodzsu (소주) is. Jerry megkérdezte, hogy evvel vajon találkoztam e. Mondtam hogy igen.

Azt már nem részleteztem, hogy a Szodzsuval való találkozásom nem volt teljesen felhőtlen. Egy nagyon drágának találtam. Míg Koreában az átlagos ipari Szozsu filléres tétel addig Magyarországon arany árban mozog. A Szozsu teljességgel ártalmatlannak tűnt. Gergely barátommal megállapítottuk, hogy olyan mint egy felvizezett pálinka. Gyengének és ízetlennek tűnt és itatta magát. Szinte észrevétlenül ütött, akkor viszont nagyon. Én aki viszonylag jól tűröm az alkoholt és csak ritkán rúgok be és, ha az meg is történik akkor sem csinálok látványos jelenetet, azon kaptam magam, hogy bömbölök mint egy idióta. Utólag belegondolva igen kínos lehetett ez a jelenet Gergely barátomnak, meg a magyar pincérnek is. Szerencsére nagyon hamar kijózanodtam és mire a szállásunkra érkeztünk már nem volt semmi bajom a szégyenkezésen kívül. Meg is állapítottam, hogy nem is olyan vészes ez a Szodzsu. No, de másnap. Másnap az unokatestvérem vitt vissza Pécsre a piros Mercedes cabriojával. Még életemben nem volt ilyen borzalmas utam. Forgott körülöttem a világ, a fejem hasogatott. De a legrosszabb mégis a hányinger volt. Addig nem volt bajom ameddig csukva tartottam a szemem, viszont valahányszor egy percnél tovább tartottam nyitva szemem jött az érzés. Unokatestvérem kislánya természetesen nem könnyítette meg a dolgom, folyton velem játszott volna. Egész út alatt számoltam vissza a perceket és azon imádkoztam, hogy a gyomrom ne adja meg magát.-

Jerry össze vissza forgatta az üveget, majd fejjel lefelé forgatta, könyékkel bele ütött, majd lecsavarta az üveget és az ujjával kipöckölt egy kis adagot az italból. Elég látványos volt a jelenet, de tanácstalanul szemléltem, hogy ez azon kívül, hogy jól néz ki, mire jó. Jerry elmagyarázta, hogy a régi időkben káros anyagok is voltak a Szodzsuban és ilyen módon szabadultak meg tőle az emberek. Elmagyarázta, hogy a következő alkalmakkor nekem kell majd töltenem az italt neki, mert én vagyok a fiatalabb, hogy ha nem lennénk barátok, akkor el kéne fordulnom tőle ivás közben, de így nem muszáj. Az asztalon volt még Mijokkuk (미역국). Jerry elmondta, hogy ezt a levest hagyományosan a születésnaposok és a frissen szült nők szokták fogyasztani, mert elindítja a tejtermelést és segít a női test regenerálódásában. Értetlenkedtem, hogy akkor miért esszük ezt a levest. De Jerry elmondta, hogy nem tudja a pontosan, hogy mikor van a születésnapja, de valamikor ebben a hónapban és ha már ott vagyok akkor megünnepelhetnénk együtt. A Mijokkuk számomra egy kicsit ízetlen lé volt, amiben furcsa állagú zöld alga úszkált. Nem volt éppenséggel bizalom gerjesztő, de meg lehetett enni. Mindazonáltal elgondolkoztam azon, hogy mennyire rossz lehet azoknak az anyáknak akiknek minden nap Mijokkukot kell enniük.

A vacsora végére degeszre ettem magam, és nagyjából mozdulni sem tudtam. Sétáltunk egy kicsit a városháza környékén, majd elindultunk a metró állomás felé.  Majd irány Hongde (홍대).

Gasztro dekadencia kontra korgó pocak és a kebelbarátnő

Míg első koreai utamat az ételekben való dőzsölés és a gasztro dekadencia jellemezte, addig a másodikat az aszketizmus. Sokkal hamarabb indultam el, mint azt ahogy eredetileg terveztem és a kereteim igen szűkösek voltak.

Nagyon szerettem volna újra találkozni Cso Ulla kínai barátnőmmel, akivel még első utam folyamán barátkoztam össze és ezért hónapokkal az előtt indultam el Szöulba, hogy elég pénz gyűlt volna össze a tervezett egy éves kalandomra.

Cso Ulla férje a Pekingi egyetem egyik irodalom professzora volt és egy évig a HUFS-en tanított mint vendég professzor. Olyan igazi irodalmár pár voltak. A kollégiumi szobájuk tele volt könyvvel papírral és porral, illetve zsírral. Nem adtak olyan külsőségekre, mint a takarítás. Minden szabad idejükben írtak. Az asszonyka sokkal fiatalabb, magasabb és szebb volt a férjénél, aki maga még kelet ázsiai emberben is nagyon alacsonynak számított. A férj folyton egyedül hagyta újdonsült feleségét, és többnyire a könyvtárban, vagy a professzor társaival időzött, így Cso Ullá unatkozván beiratkozott egy koreai nyelvtanfolyamra és így ismerhettem meg.  A lakóhelyüket szemlélve sosem jutott volna eszembe, de a lány belsőépítészként diplomázott. És mindketten a képzőművészet és az irodalom iránt érzékeny emberek lévén  barátságunk  hamar elmélyült. Bevittem az osztályba egy festészeti könyvet amit a Koreai nemzeti múzeumban szereztem amin megakadt az ő szeme is és innentől kezdve már barátoknak számítottunk. Együtt jártunk mindenhová, mindent együtt csináltunk. Órákig tudtunk csevegni a nagy semmiről a kedvenc hongdei kávéházunkban. Ha nem Jerryvel voltam, akkor vele. Amolyan igazi kebel barátnő volt, mint amilyet az ember a filmekben lát. Viccesek voltunk, mert ő volt az osztály legjobb tanulója, én pedig a legrosszabb, ő nagyon törte az angolt és nem sok mindent értett abból, ha én valamilyen eszmefuttatásba kezdtem. Beszélgetéseink alatt sokszor nevettünk nyelvi kalamajkán. És annak ellenére is, hogy ugyan a verbális kommunikáció terén akadályokba ütköztünk, még így is tökéletesen megértettük és szerettük egymást. Egy kicsit sajnáltam néha, mert a férje csak a saját karrierével volt elfoglalva, őt pedig elhanyagolta. Viszont így annál több időt tölthetett velem. Amikor aztán haza utaztam ő hiányzott a legjobban és rögtön eldöntöttem, hogy megpróbálok úgy visszautazni, hogy vele még találkozhassak. A búcsúajándékomként kapott kalligráfia vers, melyet a férjével írt nekem, azóta is egyike a legféltettebb kincseimnek.

A sors fintora, hogy végül nem találkozhattunk, mert Cso Ullá terhes lett és visszautazott a szülővárosába. Ezt akkoriban nagyon furcsállottam, hogy miért a szülővárosába ment, és hogy a férje, hogy maradhatott ott Koreában nélküle, vagy később amikor a férj visszatért Pekingbe Cso Ulla miért nem költözött oda hozzá. Amikor megtudtam, hogy már nem lesz Szöulban akkor nagyon szomorú voltam, és önző módon dühös. Aggódtam, hogy valami baj van a házasságával. Legalább az a tény vigasztalt, hogy nincs egyedül, hiszen még főzni sem tudott. Később tudtam, csak meg, hogy ez bevett szokás Kínában, mert Pekingben borzalmas az orvosi ellátás és lehetetlen orvost kapni. Ha valaki nem Pekingben született, akkor nem kap orvost, ez pedig terhesként életveszélyes. El is szégyelltem magam, hogy már rémeket láttam. Második utam folyamán több barátra tettem szert, de valamiért a Cso Ullához fűződő barátságomhoz egyik sem ért fel.

Így kebelbarátnő és bőséges pénzforrás nélkül láttam neki a második koreai utamnak. Balszerencsémre második koreai barátom nem volt egy gavallér fajta, viszont minden nap szeretett kávéházba járni. Én meg túl büszke voltam ahhoz, hogy közöljem vele, hogy ez az én költségvetésemmel luxus. Tudtam, hogy a pénzemből nem futja egy egész évig és, hogy előbb utóbb munkát kell majd találnom magamnak. Addig pedig igen komolyan vettem a tanulást. Így arra a megállapításra jutottam, hogy azon spórolok amin tudok, keveset és hús mentesen étkeztem. Szerencsére I néni radarjai mint mindig nagyon jók voltak. Magam sem értem, hogy vajon hogy csinálta, de valahányszor már nagyon éhes voltam, jött a telefon hívás, hogy átmennék e hozzá vacsorázni. Minden meghívásnak nagyon örültem és pofátlanul elfogadtam. I néni főztje amúgy is csodálatos és finom. Az ínycsiklandó falatok után mindig a lelkem is helyre állt, még akkor is ha éppen nem volt jó napom. Az is gyönyörűséggel töltött el, ha a piacon valamilyen néni ingyen adott nekem zöldséget. A mungóbabcsíra pedig a legjobb barátom lett. Olcsó és egy csomó mindent lehet belőle főzni.

Útközben még az általam annyira szeretett metró használatát is próbáltam leminimalizálni. És ha tehettem gyalog vagy busszal jártam. Egyszer elgyalogoltam a városházától egészen Sinimun megállóig. Ami egy tíz kilométeres út. Nagyon sokat gyalogoltam csak úgy cél nélkül is, és szerencsére sosem tévedtem el. A hasam folyton korgott és a barátnőm is hiányzott, de ennek ellenére vagy talán ezért nagyon is boldog voltam

Valóság vagy képzelet

Az első napom Szöulban kissé kótyagosra sikerült. Nem készültem fel az idő eltolódásra. Egész este forgolódtam az új ágyon a szokatlan szobában. Boldog is voltam, de közben gyötörtek a kétségek, hogy milyen lesz ez a három hónap. Vajon megtalálom majd a helyem? Mi lesz, ha nem tetszik? Találok majd barátokat. Még mindig szürreális volt a gondolat, hogy én most Szöulban vagyok. A szoba sötétjéből szemlélve akár lehettem volna akárhol a világban. És ez most valóban a valóság és nem csupán a képzeletem játéka? A percek lassan vánszorogtak. A gondolatok meg csak kavarodtak a fejemben. Nem voltam igazán ébren, de nem is aludtam. Ez a furcsa felfokozott félig meddig meditatív állapot aztán majd majdnem egy hónapig kitartott.

Napközben kimerészkedtem a lakásból. Körbe jártam a környéket. Alig öt perc sétányira volt egy folyó és egy sodrás kereszteződése. Március eleje volt és még fog csikorgatóan hideg. Szembesülnöm kellett, hogy az okos telefon amit direkt az utazásom érdekében vettem az offline térképek miatt, csupán egyetlen országban nem rendelkezik térképekkel és ez az ország Korea volt. De nem lombozódtam le. Megpróbáltam magamba inni az utcákat, melyek képe nagyon friss volt és új. Lakónegyedem nem volt fényűző, de nyomorúságosnak sem tűnt. A sodrás és a folyó partja pedig rögtön belopta magát a szívembe. Nagyon megtetszett, hogy edző gépek vannak ott, melyeket az emberek még ilyen hidegben is használnak, illetve a víz két oldalán puha futósáv is kecsegtette magát az egészséges életmód híveinek. A part, főleg Anglia után kopár volt és sárga. Olybá tűnt, mint a nagymamám szőlője miután a nagynéném legyomirtóztatta. Két a víz közvetlen közelében magas lakó épületek sorakoztak. Pécsiként nekem már a huszonöt emeletes magasház is különlegesnek számított, de itt az is csak egy lett volna a sok épület közül. Órákon át sétáltam és elmerengtem azon, hogy micsoda élmények fognak itt érni. Kopárság ide vagy oda, a víz otthont adott számtalan madárnak, melyek rutinos rókaként nem igazán vettek tudomást az új jövevényről és vidáman élték életüket a megszokott ütemben. (ha valakit érdekelne itt: https://avibase.bsc-eoc.org/checklist.jsp?region=KRso&list=howardmoore&region=KRso&list=howardmoore találtam egy listát Szöul madarairól, mely lista meglepően hosszú) 

Ha akartad a metró megállónál lecsatlakozhattál a patak partról. A metró előtti rövid kis útszakaszon pár út menti Ttakpokki (떡볶이) árus volt. Nyálcsorgatva bámultam, de tudtam, hogy vendéglátóm I néni vár az étellel, úgyhogy kihagytam. Egy kicsit tovább sétálva a metró megálló oldalában nénik és bácsik árultak zöldséget, gyümölcsöt. Ha tovább mész bal oldalról van egy nem túl különleges tér, ahol, néha öregek vannak vagy hittérítők (első szöuli utazásom alkalmával még nem tűnt fel, de a második alatt már annál inkább, hogy Szöul a vallási fanatizmus Mekkája), de azon túl üres is és unalmas. Az egyetlen egy napszak amikor a tér valamelyest meghatározó volt az a naplemente. Balra tértől volt egy Ttakpokkicsib (떡볶이집), melynek a látványa mélyen beleégette magát a retinámba. A későbbiek folyamán a gyomromba is bele égette magát, de szó szerint égette, de ez aznap mellékes volt. Ez az étterem aztán a minden nap a látóterembe került. Nem messze tőle egy bank és egy olyan bankautomata, mely nem csak a koreai kártyákat fogadta el. Az innét bal oldalra nyílt egy utca, mely haza felé vezetett. Ez az utca tele volt minden jóval. volt itt: kisbolt, egy nem túl színvonalas cipőbolt, számtalan édesség/rágcsa bolt, telefon bolt, hal árus, tofus, pékség... Az utca bal végében pedig kettő Ttak (떡) árus. Ez egy kicsit megtévesztő volt mivel nem mindig volt mindegyik nyitva, és az egyiknek a rizssütije sokkal finomabb és édesebb volt mint a másik. Az utca jobb sarkán volt egy kis cukrászda mely Gom Fafa névre hallgatott. Egy kicsit európai jellegű hely, ahonnét folyton jazz zene szűrődött ki. -Mint később rájöttem a világ egyik legfinomabb Bingszuját (빙수) készítik itt. Édes és hatalmas. A darált jég tetején friss lédús és puha eperrel ennek a tetején Pattal (팥) aminek az íze olyan volt akár a gesztenye püré viszont szaftos volt és könnyed. Mindezeket egy muffinnal koronázták meg. Nincs is jobb dolog a nyári hőségben mint a Bingszu.- A Gom Fafa után jobbra kellett fordulni és egyenesen menni az első baloldali felhajtásig amerre fel kellett kanyarodni. Az utca bal oldalán volt egy kisebb élelmiszer bolt ahol rengeteg féle rizs bort lehetett kapni. Ezt az üzletet I nénivel rendszeresen látogattuk eső alkalmával. A másik oldalon pedig egy éjjel nappali bolt volt. Az eladó fiúval a későbbiek folyamán nagyon sokat beszélgettem. Kedves volt, korombelinek tűnt és meglepően jól beszélt angolul. Az utca bal oldalán egy kis ösvény vitt fel a lakóházakhoz ahol az én újdonsült otthonom is leledzett. A ház oldalában volt egy kis tollas labda pálya. Sosem tollasoztam itt, viszont kiváló hely volt az elmélkedésre, vagy csak szimplán, ha az üzeneteimet akartam nézni vigyázó szemek nélkül.

A lakásba könnyen bejutottam a kódot használva. Vagyis azt hittem, hogy a kód segítségével hiszen mások pont akkor jöttek ki a házból és bentről automatikusan kinyílik, de ezt a történetet már meséltem. 

A házba érve üzenetek özöne várt rám:

-Anna.

Pár perc múlva

-Anna miért nem válaszolsz?

-Hol vagy?

Órák múltán

-Te úr Isten miért nem válaszolsz?

-Jól vagy?

-Valami bajod van?

...

A férfi ha nem válaszolnak neki. 

Már szinte lelki ismeret furdalásom volt, de hát mit tehettem volna amikor nem volt sim-kártyám.

Jerry teljesen felhorkant:

-Te képes voltál egyedül elmenni sétálni egy idegen városban?

Kifejtettem neki azt a tényt, hogy tizennyolc évesen úgy töltöttem egy nyarat Németországban, hogy még mobil telefonom sem volt és ott sem történt semmi bajom, pedig ott még a hegyekben jelöletlen úton is sétáltam. Nem vagyok az az eltévedős fajta. De őt aztán nem lehetett meggyőzni.

-Persze, de ha elvesztél volna akkor mi lett volna veled? Teljesen felelőtlen vagy. Németül beszéltél koreaiul meg nem.

Nehezen tudtam felfogni a helyzet komolyságát főleg Német erdővel összehasonlítva. Ha Szöulban eltévedek legrosszabb esetben is meg tudom mutatni a fotót a lakóhelyem címéről, míg az erdőben eltévedvén nem igazán tudom megkérdezni az utamba akadó vaddisznót. Mindenesetre Jerry kiakadása finoman szólva is komikusnak hatott. Nem hittem el, hogy valaki most értem aggódik.

I néni persze igen éles hallással rendelkezett, és rögtön kifaggatott. Kivel levelezek? Férfi? Találkozok is vele? Még aznap este? A férje is oda figyelt. Megkérdezte miről beszélgettünk. I néni szépen elkezdett beszélni, mely mondatfolyamból csupán egyetlen szó volt ismerős Námdzsácsingu (남자친구). Mondom én nem nem a barátom, csak egy barát aki férfi. De I néni radarjai az én radarjaimnál némiképpen jobban ki voltak hegyezve. Mondhattam én bármit. Felhúztam valamilyen ruhát, mire levetette velem, hogy ez nem elég csinos. Én persze bizonygattam, hogy teljességgel fölösleges csinosan öltözni, hiszen a férfi csak barát. 

-Csingu. Tényleg csak csingu.

-Értem én értem én Námdzsácsingu.

-Igen, igen férfi, de nem úgy a barátom, csak barát. Még egyszer sem találkoztunk.

-Igen értem Námdzsácsingu. -nevetett rám I néni mutatván, hogy tényleg mondhatok én itt bármit, de hangsúlyozom bármit akkor sem tudom meggyőzni. Én pedig legszívesebben a fejemet vertem volna a falba.

A végén egy csinos, viszont annál hidegebb ruhácskában voltam kénytelen elhagyni a házat a német lakótársam oldalán. Magas sarkúban szaladtam a lány mellett, aki alig egy fejjel volt nálam magasabb és a hosszú lábait amúgy is serényen szedte. Én pedig csak futottam Szakke (석계) állomásig. Onnét pedig irány volt a városháza megálló...

Édesanyám perspektívája, avagy hogy utáltam meg Jane Austent

A bank

Kiskamasz koromban az egyik kedvenc elfoglaltságom volt édesanyámmal a Jane Austen könyvek alapján készült filmeket/sorozatokat nézni. Különösen a Büszkeség és balítélet volt a kedvencünk. Később az évek folyamán elkezdtem nagyon megutálni azt a szemléletet, amit ez a történet közvetít a társadalom számára. Ma már nem szeretem a szegény lány gazdag fiú történeteket, mert egy olyan társadalmat idealizál, ahol a nő a férfi segítségével léphet feljebb a ranglétrán. Természetesen sokkal bonyolultabb ez a kérdés, de lesarkítva a nő magatehetetlenségére épít és nem arra hogy a saját erejéből képes legyen felül kerekedni önmagán. A Jane Austen romantikus regényeinek társadalom szemlélete a női nem és főleg az anyák megrontója.

Nem sok dologra vagyok büszke az életemben, de arra hogy saját erőmből jutottam ki Szöulba arra nagyon is. Nem támogatott senki, sem anyagilag, sem pedig érzelmileg. Szöul többek között az önmegvalósítást is jelenti számomra. Azt hogy, ha akarom képes vagyok túllépni a saját korlátaimon, ha azt nagyon akarom. Valahányszor megpusztultam legbelül és valahányszor rám tört a pánik. -Merthogy Szöul számomra egy igazán küzdelmes időszak volt. Fizikailag és érzelmileg egyaránt.- Annyiszor azt mondtam magamnak, hogy ezt te akartad, ezért megküzdöttél. Ez a gondolat hajtott végig a koreai időszakom alatt, ez segített át az érzelmi hullámvasúton.

Első koreai kirándulásomat még viszonylag elnézően fogadta a családom. A másodikat már nem. Ez alól talán édesanyám képezett kivételt, mert őt már az első utazás is megrázta. Pontosítva az rázta meg, amit az utazás előtt tettem. Anyu volt az egyetlen aki elviselte, sőt szerette az ázsiai hóbortjaimat. Tőle kaptam életem első legyezőjét, ő figyelmeztetett még anno, hogy nézd a tévében megy valami ázsiai sorozat (a Királyság kincsére utalva) és látod milyen szép ruhákat hordanak, ú és nézd milyen jól néz ki amikor főznek. Anyunak nem volt baja avval, hogy én rajongok Ázsiáért. Viszont tudta, amit mindenki gondolt, hogy én gyenge vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy lelkileg labilis túl érzékeny, életképtelen. Talán pont azért mondta azt anyu annyiszor valahányszor panaszkodtam, hogy szenvedek, hogy nem megy, hogy áttörhetetlen akadályokba ütközöm, hogy: -Ne szakíts vele! Majd jobb lesz. Ne add fel! Majd, ha megházasodtok... Majd, ha lediplomázik...- Anyu minden taktikája, és rábeszélése ellenére is öt és fél év küszködés után feladtam a kapcsolatomat és Szöulba menekültem. 

Édesanyámban egy világ omlott össze. A gyermek, akiért ő annyit küzdött. A gyermek aki végig betegesedte a gyermekkorát, aki volt, hogy egy hónapot töltött egy tüdőszanatóriumban és neki kellet szó szerint visszalopnia az orvosok tanácsa ellenére. A lány akiről már azt hitte, hogy végre biztos jövő vár rá most mindent eldob magától és elmegy egy messzi országba és magára hagyja őt. Nem lesz orvos feleség, nem lesz ház kilátással a tengerpartra, anyagi biztonság. Abban az öt és fél évben próbáltam arra fókuszálni, hogy beilleszkedjek, hogy normális legyek, de mind annyiszor az sem sikerült. Édesanyám pedig úgy hiszem azt érezte, hogy elbukott az anyaság próbáján, hogy magatehetetlenül kell végignéznie ahogy a gyermeke tönkreteszi magát. Kétségbeesése a tető fokára hágott, mert én másodjára is el akartam menni és ő mondhatott bármit én nem hallgattam. Amikor aztán végre anyu hosszas könyörgésének engedve hazatértem és megpróbáltam beilleszkedni a tisztes polgár létbe, magyar barátot szereztem, akkor egy kicsit megnyugodott. Aztán amikor az is kudarcba fulladt anyu végleg összeomlott és jött az autoimmun betegség. Az elfojtott önvád és az önzetlen önmagukat a végletekig feláldozó emberek betegsége.

Tegnap volt egy elszólásom, ami nem is annyira lényeges. Csupán annyi, hogy ez olyan volt, mint amit a volt barátom mondott volna és anyunak nagyon nem tetszett. Néztem rá, hogy ezt miért, hiszen ő ajnározta Georgeot. Mire ő csak annyit mondott, hogy az más, mert ő volt 'A bank'. Megdöbbenten kérdeztem vissza. "A bank? Ezt most komolyan mondtad?" Elnevette magát és azt mondta, hogy igen 'A bank'.

Írás avagy - Élet Szőul nélkül

Édesapámmal egyszer folytattunk egy beszélgetést arról, hogy vajon miért is alkot az ember. Mindketten arra a megállapodásra jutottunk, hogy az ember az elmúlástól való félelme készteti alkotásra mert ijesztő a gondolat, hogy egyszer csak megszűnsz létezni. Hát megpróbálsz nyomot hagyni, hogy a végén egy darabka maradjon belőled az örökkévalóságnak. Az alkotás szakrális folyamat, mellyel kiszakadhatsz önmagadból és a legközelebb lehetsz a világmindenséghez azaz Istenhez.

Amikor másodjára készültem Szöulba apu kiselőadást tartott. Féltett attól, hogy nagy hibát követek el. Azt gondolta, hogy én csak menekülök. Féltett, hogy nem találom meg azt amit keresek. Azt mondta, hogy megint csak a vágyálmaimat kergetem és attól rettegett, össze fog törni engem ez az utazás és kudarcként fogom megélni. Azt mondta, hogy amit keresek azt nem Koreában fogom megtalálni mert ott van az orrom előtt. Mert szép dolog a fantázia, de ha éled az életed előbb vagy utóbb rájössz majd, hogy az az élet lehet olyan szép és izgalmas, vagy akár még izgalmasabb is mint a vágyálmaid. -Édesapám amúgy is rendkívüli módon értett a fejem összekuszálásához. Egyszer haza hozott egy fél karú Krisztus szobrot és azt mondta, hogy ez az én örökségem és, hogy az lesz a feladatom az életben, hogy rájöjjek, hogy miért én vagyok az a félkarú Krisztus.- Nem értette mit várok Koreától. És azt hiszem csak azt látta, hogy vesztegetem az éveimet megint valami olyasmire, aminek semmi, de semmi értelme az ő szemében és nem fog belőle hasznom származni. És hozzávetőlegesen igaza is lett. 

Szöulból hazaérkezvén úrrá lett rajtam egy leírhatatlan fájdalom. Egy érzés amit nem szerettem. És a kétség, hogy innét már nem történhet velem semmi jó. Kétségbeesve próbáltam kapaszkodni mindenbe ami egy kicsit is boldoggá tett. Beleugrottam egy kapcsolatba ami már az elejétől halálra volt ítélve. Szerettem volna beilleszkedni a magyar társadalomba. Szerettem volna normális lenni. A végén nem jött össze és visszamentem abba az Angliába, amit annyira utáltam. Ezek után azt hiszem egyre mélyebbre jutottam az önsajnálat barlangjába. Teljes sötétség és a kijutásnak a reménye nélkül. Fojtogató érzés, ha látod, hogy körülötted mindenkinek megvan a maga élete és te vagy az egyetlen aki nem tud mit kezdeni vele. Persze barátaim kitartottak mellettem és próbáltak erőt csepegtetni belém, amiért rendkívül hálás vagyok. 

Az élet Szöulban nem fenékig tejfel, de egy dolog biztos. Ott normálisnak éreztem magam. Idehaza, ha valakinek Ázsia irányába húz a szíve azt szeretik megbélyegezni. Végig éltem egy fél életet úgy, hogy tudtam a nevetség tárgya vagyok. A furcsa, a más. Nehezen találtam barátokat és a kevés barátom is csüggedő elnézéssel tetézte hóbortjaimat. Szöulban viszont teljesen normális, ha kedveled a koreai kultúrát. Normális, ha szereted az országot. Normális ha szereted az ételeiket. Normális, ha szeretsz ott lenni. És ez a normalitás nyugtató. Mivel második ott tartózkodásom alatt már sötét volt a hajszínem, és vékonyabb is voltam, plusz a szív formájú arcom is segítette a beolvadásom, ezért nyugodt szívvel lehettem része az arctalan tömegnek. A boltokban, a piacon nem éreztem magamon a szokásos külföldieknek szóló bámulást és cserébe koreaiul beszélgettem a nénikkel és a bácsikkal.

Amikor már véglegesítettem a repülőjegyet haza, akkor hasított belém a gondolat, hogy innét nincs vissza út és én most valóban haza megyek. És azt hiszem megbántam, de tudtam, hogy nem forgathatom vissza az időt. Aznap a főnököm vitt haza kocsival. Végig haladtunk a Mjongdongot (명동) Hongdével (홍대) összekötő útszakaszokon, melyet pénz híján annyiszor tettem meg gyalog a nyári tűző napon. Az utcák már karácsonyi fényben tündököltek. És én csak arra tudtam gondolni, hogy most látom utoljára és, hogy el kell búcsúznom...

Itt magától öblít a Wc

Amikor leszállt a gépem Inchon repülőtéren rendkívül boldog voltam. Végre valami új várt rám, végre valami szokatlan. Természetesen nagyon féltem, de hajtott a vágy, hogy túllépjek a saját korlátaimon. Találkoztam a host családommal és elindultunk a naplementében Szöul felé. A kocsiban egy kissé kínos volt a csend, de én egy cseppet sem zavartattam magam. Tátott szájjal bámultam a hegyes lankákat, melyek igen emlékeztettek Görögország északi részére, amit nagyon jól ismertem. Ahogy lassan sötétedett elértük Szöul határát. A város fényei szinte sokkolóan hatottak rám. Amerre elláttam neon keresztek a házak tetején.- Mint később rájöttem Szöul egy olyan város ahol szinte minden utcában van egy templom és egy metró lejáró.- Az út meglepően hosszú volt. tudtam én azt, hogy Szöul nagy, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Talán egy pillanatra meg is ijedtem. Amikor megérkeztünk a Szakke (석계) megálló közelében található huszonegyedik emeleten lévő új otthonomhoz, megnyugodtam. Végre itt vagyok és nem keveredtem el. Minden jó lesz. 

A lakás legtágasabb szobáját kaptam. Mely ugyan tágas volt, de nem volt benne ruhásszekrény vagy író asztal. A fal kék fehér csíkos a fehér részén pirosas mintával. A falon gyerek fotók voltak. -Nem is tudom, hogy engem zavarba ejtene e, ha vadidegenek az én csecsemő kori meztelen fotómat bámulnák. De az is lehet hogy ez volt az oka a házaspár fiának zavaró csendességére.- A szoba polcai gyerek könyvekkel volt tele. Volt ugyan egy ablakom, de az a spájzra nyílott, szóval természetes fénynek híján voltam. Ennek ellenére nagyon tetszett az új zugom. A szobám ajtajával szemben volt házigazdáim hálószobája ahol a házaspár a fiukkal aludt. Ettől jobbra helyezkedett el a nagy nappalival egybe nyíló konyha. A nappali felőli részből egy hosszú keskeny erkély nyílt, ahonnét elláttál a sínekig. A konyha ablakból pedig ráláttál a hegyekre. A konyha asztalon az anyuka külföldiek iránti megszállottságát tanúsítván egy világtérkép volt egy üveg asztal alatt. Annak rendje és módja szerint rögtön meg kellett mutatnom rajta Magyarországot. I néni (azt hiszem az ajumma megnevezés, mint ahogy korábban említettem, nem igazán kedves és főleg mivel I néninek nagyon sokat köszönhetek) rögtön mondta, hogy manapság egy dráma miatt mindenki tudja hol van Magyarország és, hogy ő is szívesen utazna hozzánk, de sajnos nincs rá elég pénze. Ez az az asztal a későbbiek folyamán fontos részét képezte a mindennapjaimnak. Itt írtam a házi feladatomat és itt folytak az éjféli bultákbokümmjan (불닭볶음면) evészetünk I néni lányával, aki épp annyira tudott angolul, mint én akkor koreaiul. Velünk lakott még egy 19 éves német lány is, akivel hamar összebarátkoztam.  

A lakás nagyjából normálisnak volt mondható. I néni gondoskodott a makulátlan tisztaságról. -Persze mindig kihúzta a laptopomat, minek után győztem visszaállítani a becsukott oldalaimat.- 

A bejárati ajtó kóddal működött. Evvel az ajtóval nem is akadt semmiféle gondom. A mosó gép már annál érdekesebb jószágnak mutatkozott. Eleve sötét türkizzöld volt és még nem nagyon láttam ilyen színű mosógépet. 

A másik, hogy mi Európában hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy beállítjuk a hőfokát a mosási programnak... Nos itt nem így volt. I néni megmutatta. -Ha ruhát mosni..- rámutatva a mosógép melletti csőre - Ezt betenni. Álcsi?- Megértettem, de ledöbbentem. A mosógép felépítésre pedig úgy nézett ki mint a régi idők centrifugái. -Mi apuval a centrifugát még használtuk papír pép készítésére, szóval még tudom, hogy hogy néz ki.- És az a dög (mert hát nem tudok rá mit mondani) egészen egyszerűen megerőszakolta a ruháimat. I néni váltig állította, hogy ez a világ legjobb fajta mosógépe és a világ minden pénzéért sem venne más fajtát. Szóval kedves olvasó, ha valaha elcsodálkoztál azon, hogy miért mosnak a sorozatokban lavórban és kézzel/lábbal az emberek, akkor tudjátok meg, hogy ez a mosógép az oka. Azt hiszem egész szöuli tartózkodásom alatt sem tudtam megszeretni ezt a fenomént. 

A másik váratlan dolog a fürdőszobában ért. Leültem a királyi trónszékemre és ekkor valami furcsát éreztem. Mert meleg volt a vécé ülőke. Nem hallottam senkit sem használni ezért elgondolkoztam, hogy vajon milyen koboldok jártak ezen a helyen. És mikor meglepetésemben hirtelen felálltam a wc öblített egyet. Biztos felvisíthattam egy kicsit, mert amikor kijöttem mindenki rajtam nevetett. Így zajlott az első találkozásom az okos Wc-vel.

...Beköltöztem az I családhoz...

Jerry

I Jerry (vagy ahogy angolosan mondják Jerry Lee) egy nálam kilenc évvel idősebb koreai férfi. Egy dél koreai rendőr és egy észak koreai nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesanyja egy kimondottan csúnya és Jerry állítása szerint erőszakos nő, még az utolsó Északból Dél Koreába induló vonat tetején érkezett Szöulba. Az édesapja egy nagyon magas és jóképű nagyra vágyó vidékről Szöulba települt férfi volt. Aki Jerry édesanyját amiatt vette feleségül, mert vonzotta a nő műveltsége és nagyvilágúsága (akkoriban ugyanis Észak Korea még fejlettebb volt mint Dél). Fiuk a kis Jerry az édesanyjára ütött, mind termetben, mint arcban. Ugyan vézna koraszülött gyermekként jött a világra, de hamar megmutatkozott rajta a hízásra való hajlam. Mivel egy sámán szerint szerencsétlen napon született, ezért a családi regisztrátumba csak hónapokkal később jegyezték be megszületettnek, így akár egy elhagyott árva sosem tudta meg a valódi születésnapját.

Jerry, első látásra-, második-, harmadik sőt sokadik látásra is a legnagyobb jóindulattal sem volt szépnek mondható. Ahogy édesanyám mondta: "Édes lányom ez a férfi annyira randa, hogy ha lemenne a bányába a bányarém sikítva menekülne el." És valóban, ha Jerryt végig méri az ember nem talál rajta egy olyan pontot sem ami nem lenne nagyon ronda. Sőt kapcsolatunk azon pontján sem voltam képes őt szépnek látni amikor a leginkább szerelmes voltam belé.

Termetre nem túl magas, csupán egy centivel kerekedett felém. A testalkatra sem előnyös, kissé tömzsi és az évek múltával kövérkéssé duzzadt. Egy széles tenyéren rövid vaskos ujjak. Az arc kerek, mintha felfújták volna. Közelről megnézve a bőre cserzett volt és már finom ráncok tarkították. Lapos és széles orr, vastag széles száj, a szemei pedig aprók és keskenyek. Ezen szempárok előtt egy vastag fekete keretes szódás szifon vastagságú kerek szemüveg csücsült. És hiába is próbáltam magamat folyton megfedni emiatt, de ez a fizimiska egy varangyra emlékeztetett. És hogy tetézzük külső fogyatékosságait, még erősen kopaszodott is.

Mindezek ellenére rendkívüli stílusérzékkel leplezte hiányosságait. A már említett rusnya szemüveg például talán mindenki máson borzasztóan ált volna, de rajta meglepően jól mutatott. A haját pedig rendszeresen micisapkával takarta. Öltözködése mindig makulátlan volt. Nem volt sem hivalkodó, sem hanyag. Nem követte a legutolsó divatot. Ruhái mindig időtlen klasszikusok voltak. Nem tűntek sem túl drágának, de olcsónak sem. Mindezeket összevetve egészében egy határozott magabiztos ember benyomását keltette. Egy olyan emberét, aki elég intelligens ahhoz, hogy a csúnyasága ellenére is megengedhesse magának azt hogy magas lóról nézzen a lábainál heverő világra. Intelligencia ide vagy oda egy ideig nem értettem meg, hogy miben gyökerezik ez a hihetetlen és szenvtelen magabiztosság.

Jerry egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyen mindenre és mindenkire, többek között rám is. Ha a jelleméről kell beszélnem akkor azt mondanám, hogy egy ragadozó volt egy könyörtelen ragadozó, aki megtanulta bárány bőrbe bujtatni magát. Tökéletes műgonddal segítette le az emberről a kabátot, alád tolta a széket ha leültél, kihúzta ha felálltál, kinyitotta neked a taxi ajtót és becsukta, cipelte a táskádat és persze sosem engedett fizetni. Persze időről az időre a telefonjára bukott és ilyenkor átalakult az arca és kiült rá a tekintet amiből rögtön tudtam, hogy éppen egy más nővel beszélget. Leplezetlenül beszélt korábbi kalandjairól, nem rejtve őket véka alá, viszont úgy véltem, hogy a nők száma terén meglehetősen visszafogta magát.

Az első találkozásunk után útban haza megkértem, hogy ha teheti engem ne bántson, mire ő az arcát a kezeibe temetve alig hallhatóan azt mondta, hogy ezt nem tudja megígérni. Amikor megkérdeztem mit mondott rám nézett és azt mondta, hogy semmit. Ez egy kicsit megijesztett, de ekkor tájban még meg voltam róla győződve, hogy ebből az egészből nem lehet más csak barátság. Persze már korábban mindenki tudta körülöttem, hogy eme feltételezésem teljességgel hibás, merthogy naphosszat a telefonomat szuggerálva vártam, hogy mikor érkezik tőle a következő üzenet. Vele mindenről lehetett beszélni filmekről, zenéről a világ dolgairól. Hosszú évek óta először azt éreztem, hogy élek é,s hogy ő belém lát. Eleinte kínos volt ez az érzés, de később kényelmessé vált. Mellette biztonságban éreztem magam annak ellenére is, hogy sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében. Mindenesetre az első találkozáskor még olyan a talán mások által is ismert állapotban, abban a hiú ábrándban próbáltam magam ringatni, hogy nem vagyok szerelmes. Nem lehetek szerelmes, mert a férfi csúnya és öreg. Nem lehetek szerelmes, mert csak pár napja Szöult használva indokul szakítottam a barátommal és nem ugorhatok egyik kapcsolatból a másikba. Nem lehetek szerelmes mert végtelenül ijesztőnek találom azokat a lányokat akik minden áron koreai fiút akarnak fogni maguknak. De persze tévedtem mint annyiszor máskor. Már rég a pók hálóján ragadtam.

A csali pedig egy igazán egyszerű félbehagyott mondat volt: "Olvastam a profilodat és arra gondolok..."

Újrakezdés

Ha valaki ismer az nagyon jól tudja, hogy én az a fajta ember vagyok aki szó szerint még a saját lábában is képes orra bukni és kritikus a világgal és még kritikusabb magammal. A másik dolog, hogy rettegek mindentől ami új. Viszont azon bolond is én vagyok aki képes kinevetni a saját baklövéseit.

A volt koreai barátom folyamatosan avval bombázott, hogy miért mentem Koreába, amikor engem nem is érdekel Korea és hogy nem lát bennem semmiféle motivációt. 

Hogy hogy is jött nálam ez az egész? Már gyerek koromtól Ázsiát egy romantikus maszlagnak képzeltem el és arra vágytam, hogy ott éljek. De azt hiszem hiányzott belőlem a kitartás és a megfontoltság, hogy evvel az érzéssel bármi gyakorlatiasat tudjak tenni. Általában, ha valakit érdekel egy kultúrkör az behatóan szisztematikusan tanulmányozza a történelmét, földrajzát, irodalmát, politikáját. Nos én ahogy cseperedtem fel minden évben más ázsiai ország iránt rajongtam és ezen országok listájából kimaradt Korea.

Kétezertizenhárom tavaszán hirtelen rám tört a szakítás vágy. Tauntonban (Anglia Sommerset tartományában van) ültem egy Mary névre hallgató kilencvenkilenc éves hölgy kertjében és egyszerre kőként kezdett nyomni a négy és fél éves kapcsolatom és rájöttem, hogy már nem vagyok szerelmes. Még aznap beszélgettem egy munkatársnőmmel és miközben ajánlottam neki a különböző ázsiai filmeket, sorozatokat (akkoriban néztem meg az első koreai sorozatomat), animéket ő azt találta mondani, hogy mi lenne, ha abból élnék, hogy csak Ázsia mániás vagyok. Én pedig úgy gondoltam, hogy ez csupán úgy valósulhatna meg, ha én valamilyen úton kimennék egy országba ami valahol Ázsiában van. A munkatársnőm ötletén felbuzdulva találtam is egy hirdetést egy koreai nyelvkurzusra, melyet a HUFS (Hankuk University of Foreign Studies 한국외국어대학교) hirdetett. Ezen a ponton döntöttem el, hogy Koreába megyek. Az országról való ismereteim némiképpen hiányosak voltak. Tulajdonképpen annyit tudtam, mint amennyit 2 darab koreai drámából, pár akció thrillerből és Kim Ki Duk filmjetiből meg lehet tudni. -Mellékesen megjegyzem, mint rájöttem ugyan mi itt Európában (főleg a film tudomány iránt érzékeny emberek) imádjuk Kim Ki Duk filozofikus alkotásait, de hazájában ezek a filmek egyáltalán nem népszerűek, sőt mondhatni hidegen hagyják a koreai népet.- Hogyha ezt vesszük alapul, akkor teljes mértékig jogos kedves volt barátom Jerry kétkedése a motivációm irányában.

Igazából számomra akkoriban Korea és Szöul nem volt tudatos választás. Szimplán csak el akartam menekülni az munkám elől és egy kapcsolatból, melyért feláldoztam az egyetemi karrieremet. -Mert korábban a dékán folyton azt mondogatta, hogy ugye akarok majd PHD-zni. Én pedig feladtam a megnyert Erasmus ösztöndíjamat egy fiúért. És utána rögtön rájöttem, hogy eme tettemet Colin tanár úr hátba támadásnak vette, a PHD-s terveimnek pedig lőttek.- 

Azóta sokan a szememre hányták már, hogy én vajon mit nyertem Koreával. És, ha őszinte legyek azt kell mondanom, hogy élek. Azt hiszem abban a lelki állapotban, akkor nem én választottam Koreát hanem Korea választott engem. Több mint valószínű ha akkor nem megyek Koreába akkor még be is váltom ama rendkívül buta és önző tervem, hogy harminc évesen öngyilkos legyek. Így viszont életben maradtam. Olyan lelki erőt kaptam, ami átlendített egy csomó olyan nehézségen, amik más esetben biztosan összetörtek volna. 

2014 márciusában huszonkilenc éves koromban egy öt és fél éves kapcsolattal a hátam mögött, karrier nélkül és perspektívák nélkül, a családomat és barátaimat kétségbe esésbe kergetve egy nagy romantikus rózsaszín köddel az elmémen érkeztem Szöulba és a későbbi barátom Jerry ott várt, hogy aztán életem összes hibáját az orrom alá dörgölje.