HUFS

A Koreai Külföldi Nyelvű Egyetem vagyis HUFS (한국외국어대학교) Szöul egyik legjobb egyeteme, sőt QS Világ Egyetemei rangsorán a legjobb koreai egyetemként szerepel. 1954-ben alapította Kim Heung-Bae. Kezdetben csak franciát, oroszt, angolt, németet, spanyolt, németet és kínait tanítottak, de az évek folyamán kibővült. 1981-ben egy új épülettel bővült a Szöul vonzás körzetében található Yonginban, ahol aztán helyet kapott többek között Erdély után a második legnagyobb az anyaországon kívüli magyar tanszék. A fotók alapján a HUFS egy grandiózus egyetem. Az itt végzett diákok könnyebben találnak munkát mint a más egyetemek diákjai. Ezek alapján tökéletes választásnak tűnt. Be is iratkoztam egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamra és szentül meg voltam győződve arról, hogy három hónap alatt milyen jól meg fogok tanulni koreaiul.

Az elsző nap ragyogó napfény köszöntött minket. Az előző hét folyamán már azok a diákok  akik már tanulták a nyelvet letettek egy csoport elhelyezési tesztet, azok pedig akik nem tanultak még koreait automatikusan a kezdő csoportba kerültek. Az osztálytermünk a központi épület bal oldalán volt. A csoport tagjai majdnem mid ugyanabból az országból kerültek ki és az az ország Kína volt. Volt még egy Üzbég fiú, aki csupán az első héten járt be és kettő vietnami (egy fiú és egy lány) és egy tajvani lány. Mint rá kellett jönnöm, az osztályomból csupán kettő ember beszélt angolul, de ők is az alapnál is alapabb szinten. A tanárok természetesen nem tudtak angolul és a nonverbális kommunikáció elvei alapján próbáltak tanítani. Nem baj, gondoltam, hiszen én szeretem az Activityt. No de úgy tűnik, hogy az ázsiai nonverbális kommunikáció sokban különbözik az európaitól.

Jerry természetesen kiakadt rám. 

-Én ugye megmondtam, hogy tanulj meg írni és olvasni mielőtt ide jössz! Biztos, hogy rajtad kívül már mindenki tud írni és olvasni!

Nem mintha nem tanultam volna. Kihasználtam az összes appot ahol hángült (한글) lehetett tanulni, és én azt hittem, hogy tudok is olvasni és írni. De a diszlexia nagy úr, meg az a tény is hogy nem merek mások előtt hangosan olvasni. -Világ életemben pocsék tanuló voltam... Vagyis pontosítok. Az íráson kívül nem érdekelt semmi. Egy tantárgy sem. A jegyeim is borzalmasak voltak. Valamilyen csoda folytán viszont az egyetemen máshogy alakult. Az a csoda pedig egy igen zűrös párkapcsolat utáni szakítás volt, ami annyira kikészített, hogy minden áron meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Nagy szerencsére pont vizsga időszak előtt történt a sajnálatos eset. Így rájöttem, hogy amíg tanulok nem jár a fejem destruktív gondolatokon. Az eredmény pedig egy olyan bizonyítvány volt amiben csupán egy négyes csúfolkodott. Könnyen hozzászoktam, hogy az egyetemen jó tanuló vagyok és, hogy minden könnyen megy. Valahányszor édesanyám kiselőadást tartott, hogy mennyire keveset tanulok, előszedtem az ő indexét és az enyémet és pofátlanul megjegyeztem, hogy ha ő ennyit tanult, akkor miért voltak ilyen rosszak a jegyei. Ezek után sokként ért, hogy ennyire nem megy nekem a tanulás Szöulban.- Látszólag rajtam kívül mindenki gyorsan tanult és mindent felfogott. Én pedig folyamatosan tanultam. A metrón szótanuló kártyákkal, majd otthon éjfélig írtam a leckét és utána háromkor keltem és folytattam a tanulást. Az alvás olyan luxus volt, amit nem igazán engedtem meg magamnak. Természetesen abban a három órában sem ment, mivel az időeltolódás engem nagyon megviselt. Kimerült voltam és nagyon stresszes. I néni folyton biztatott, hogy menni fog ez és, hogy milyen szorgalmas vagyok, de a szorgalom nálam kevésnek bizonyult.

Az egyetemeken általában az a szokás, hogy az első héten megtanítják a diákokat olvasni. Ez alatt megtanulsz majdnem 500 szót. Ezek egy része konglish (angol szavak koreai helyesírással és kiejtéssel), más részük/többségük pedig kínai eredetű. Ezek után a kínai diákoknak szinte semmilyen szót sem kellett megtanulniuk és csupán a kiejtésre és a helyesírásra kellett fókuszálniuk. Én pedig vihettem haza a napi 100 szót és nekiállhattam szótárazni. A kínai diákoknak általában gondot okoz a kiejtés (főleg az 'L' betű) és a nyelvtan, nálam viszont a szavak megjegyzése és a helyesírás volt bonyolult. Szerencsére a magyar nyelvtan és a koreai hasonló logikán alapul, ezért meglepő módon a mások által utált nyelvtant találtam a legkönnyebbnek.

Sok mindenre nem jutott időm. Az osztálytársakon, és Jerryn kívül nem igazán jutott időm ismerkedni. Olyan ütemet diktáltunk, ami mellett (az én lassú tempómmal) még az étkezés mellett is tanulnom kellett. Azokat a napokat leszámítva amikor Jerryvel találkoztam, szinte semmi élvezetes sem történt velem. Másnak képzeltem el ezt a tanulmány utat, nagyon másnak.

Az osztályunkban volt egy magas pekingi fiú akivel feljártunk a tető teraszra dohányozni. Ő semennyire nem beszélt angolul. Folyton bámult, és egyszer összesúgott egy tajvani lánnyal engem nézve. Én pedig elkerekedett szemekkel kérdeztem meg, hogy mi baj van. Mire a lány elmondta nekem, hogy a fiú még nem látott senkit sem ilyen fehér bőrrel és, hogy szeretné megfogni az arcomat. A mutatóujjával megbökött és extázisban tört ki. Furcsa érzés volt és nem igazán tudtam sehová sem tenni. Jerry a hír hallatára persze teljesen felháborodott, hogy egy férfi tapogatja az ő barátnőjének az arcát.

Akkoriban folyton magassarkúban jártam, és úgy tanultam meg a metrón kapaszkodás nélkül megállni. Volt, hogy amikor a lányokkal utaztunk a tömött kocsiban ők belém kapaszkodtak, jelszóval, hogy én vagyok a legbiztosabb pont. A többi utas furcsán nézett ránk ugyan, de én megállapítottam, hogy egy dologban legalább jó vagyok.

Pár hét után képességek szerint szétbontották a két csoportot. Én és a magas fiú a gyenge csoportba kerültünk. Ekkor ismertem meg Cso Ullát. Az új tanárnőnk feltűnően csinos volt főleg az előző tanárnővel összehasonlítva és sokkal kedvesebb is. Úgy gondolták, hogy a mi csoportunk nem elég jó olvasásból, ezért újra elkezdtünk előröl mindent, csak dupla olyan ütemben, hiszen mindkét csoportnak ugyanazon a szinten kellett állnia a vizsgák kezdetéig. Addig minden jól is alakult ameddig le nem betegedtem. Az új csoport hamar összeszokott és sokszor gyakoroltunk együtt. A légkör is barátibban volt. A magas fiú nagyjából minden órán szerelmet vallott a tanárnőnek, aki elnézően mosollyal fogadta a bókokat és elmondta, hogy van barátja (nem sokkal később meg is házasodott és egy gyönyörű kislánya született).

Sajnos a megbetegedésem és két napi kihagyás az iskolában ilyen tempó mellett végzetesnek bizonyult. Hiába próbáltam behozni a lemaradást, nem igazán sikerült, és onnét már végképp nem fogtam fel semmit. És nagyjából másfél hónap küszködés után feladtam és rájöttem, hogy valamit bődületesen rosszul csinálok, és így nem fogok megtanulni koreaiul. Egy világ omlott össze bennem. Hiába tanultam egyfolytában, semmi eredménye nem volt. Az egyik reggel felkeltem és a Koreai Nemzeti Múzeumba mentem az iskola helyett.

Természetesen később folytattam a nyelvtanulást, de már egy másik történet.