Irány Hongdae (홍대)

    Jerryvel az első közös vacsoránk után egyenesen Hongdéba (홍대) vitt az utunk. Átvergődtünk a városháza metrómegálló embertömegén. Már amikkor a közös vacsoránkhoz indultam, sokan voltak, de így este tíz felé már igazán szembetűnő volt, hogy mennyivel többen vannak itt mint Pesten. Úgy sodort a tömeg, mintha valamilyen populáris fiúbanda koncertjén lettünk volna. Már korábban is feltűnt, hogy a fali panelok jelzik, hogy hol jár éppen a metró szerelvény. Ez kimondottan kényelmes dolog, mert megkönnyíti a várakozást. Nem mintha olyan ritkán járna. A metró Szöulban szinte mindenhol ott van. Lehetetlen eltévedni (Jerrynek persze nem), hiszen akármerre is mész, előbb utóbb beleütközöl egy metró megállóba. Onnét pedig ott a metró térkép. Első utazásom alkalmával még nem voltam annyira magabiztos a közlekedés terén. A direkt a Szöuli kiruccanásomra beszerzett telefonom ugyanis minden beharangozás ellenére sem rendelkezett koreai offline térképpel. Sim kártya híján pedig csak a screenshotokra támaszkodhattam. A latin betűs térképek pedig annak ellenére is nehézséget okoztak, hogy valójában minden egyes megálló három nyelven van kiírva. De akkor ott volt Jerry és biztonságban voltam. Édesanyám velem ellentétben szív infarktust kapott volna a megálló belsejében található gázállacoktól, melyek arra az esendőségre szolgáltak, hogy ha véletlenül jobban megmozdulna észak legyen hová bújni és védekezni. A Szöuli metró az egy az egész várost behálózó bunker hálózat. Jerry szerint a koreaiak azért sem félnek a háborús fenyegetettségtől, mert a metró szó szerint atom biztos, és ha úgy hozza a sors, akkor hosszú ideig elélnek a föld alatt az emberek. Jerry belém karolt és próbált közelebb húzni a kapukhoz. Az első vonatra nem fértünk fel, annyian voltak. Jerry szerint amúgy sem lehet az észak koreai diktátort komolyan venni. Szerinte akár hányszor elfogy az étel szállítmány csinálnak egy atom kísérletet, de olyan fejletlen a technikájuk, hogy avval a légynek sem tudnának ártani. A nyugati média pedig szereti felfújni az egészet.
    Megkérdeztem Jerryt, hogy mi a funkciója a kapuknak, bár sejtettem a választ. Elgondolkoztató, hogy a HUFS megállójánál csak korlát van, pedig náluk a legmagasabb az öngyilkosság aránya. Aztán lehetséges az is, hogy akit már felvettek oda az biztos jövő előtt áll és esze ágában sincs meggondolatlanul ugrálni.
    Sikerült végre felférni a kocsira. Mozdulni sem tudtunk, de azt azonban rögtön észrevettem, hogy a koreaiak nem ülnek soha az öregeknek és terheseknek fenntartott székekre, még akkor sem, ha a kocsi tömve van és közel, s távolban sincs idős, vagy terhes. Megijedtem, hogy vajon hogy fogunk lejutni a vagonból, de Jerry mondta, hogy nézzek körbe. Körülöttünk csupa egyetemista korabeli fiatal volt, a többségük alternatív stílust idéző öltözékben. Rögtön megértettem, hogy nem lesz bajunk a leszállással. Utoljára akkor tapasztaltam ilyen tömeget, amikor elmentem a 15 éves Kispál koncertre és lerántott a tömeg és megtapostak. Szerencsémre a koreai fiatalok kevésbé lökődtek és ha a talpuk alá is kerültem volna akkor is kevesebb súllyal kellett volna megbirkóznom. Felfelé lépésben haladtunk és én azon koncentráltam, hogy ne lépjek senkinek a lábára (Különös hiány érzetem volt, de ezt a folytonos érzést nem tudtam megmagyarázni egészen addig amíg haza nem értem Magyarországra.). 
    Ez a megálló jobban tele volt ruha üzletekkel, mint a másik, de a fiatalok hegyétől nehezen lehetett hozzá férni. Felkúsztunk a lépcsőn és üdítő érzés volt a friss csípősen hideg levegő. Jerry már sokat mesélt erről a környékről. Itt töltötte fiatal egyetemista éveinek többségét. Itt szórakozott, itt léptek fel a rock bandájával (mondta, hogy abba hagyta, mert a lányoknak akkoriban nem jöttek annyira be a rock zenészek), itt ettek. Jerry szerint Hongdae nagyon megváltozott, ma már sokkal inkább turista hely és még drága is lett. Az ő idejében még megfizethető volt a helyi diákoknak, de az itt játszódó drámák miatt túl népszerű lett az árakat pedig felemelték. Valóban, ha hallgatóztam hallottam fiatalokat kínaiul, japánul és angolul csevegni. Mint pécsi lakos ez számomra nem megrázó, hiszen mindig úgy véltem, hogy az én városom olyan (internacionális) mint London, csak kicsiben. De Jerry ilyen szempontból régivágású volt. Vissza sírta, az időket, amikor még nem igen láttak turistát. Oly vehemenciával szidta a külföldiek viselkedését, hogy néha legszívesebben elszaladtam volna mellőle, ha nem ő lett volna az egyszem biztosítékom arra vonatkozóan, hogy én akár aznap még épségben haza jutok. Már korábban is rájöttem, de Jerry még az én kritikusságomat is felülmúlta. Mindenre akadt valamilyen negatív megjegyzése. A fiatalok túl kirívóan öltözködtek, túl sok volt a nem autentikus koreai tulajdonú üzlet, túl sok volt az ember...

    Jerryvel sokáig kavarodtunk az utcákon. Nem igazán találta meg a helyet ahová menni akart. De én nem bántam, legalább többet láttam a negyedből. Közben pedig mesélt, hogy milyen volt itt fiatalnak lenni. Mondta, hogy minden bizonnyal mi vagyunk itt a legöregebbek. Huszonkilenc évesen nem éreztem magam annyira öregnek, de Jerry folyton kihangsúlyozta, hogy más már ennyi idősen karriert épít, vagy legalábbis már házas és családanya. Kilyukadtunk a híres játszótéren, mely rengeteg sorozatban szerepelt. Mondanom sem kell, hogy Jerry nem igazán ide akart jönni, de az ő tájékozódási képességeinek későbbi megismerése után, ez nem volt meglepő. Éppen koncert volt. Hongdéban mindig találsz valamilyen utcai koncertet. Sok producer jár erre friss tehetségek után kutatva és ezt a zenészek is tudják. Engedély fejében bárki felléphet és ezzel a zenészek élnek is. Hallgattuk egy kicsit a koncertet. Megállapítottuk, hogy a zene éppen, hogy csak hallgatható, és mentünk is tovább.
    Bevetődtünk egy kis elhagyatottnak tűnő sikátorba, ahonnét be lehetett menni egy bárba. Azon kevés helyek közé tartozott mint kiderült, ahol még lehetett dohányozni. Nem igazán vettem a lapot, hogy ez most egy romantikus hely lenne. Sötét volt, és feltűnően csak párok voltak. Én előkaptam a dohányom, és sodortam magamnak egy cigarettát. Ez egy olyan szertartás, amit még az érettségi évében sajátítottam el. Jerry elkerekedett szemekkel bámult. 
-Te most mit csináltál?? -kérdezte a megdöbbenését egy cseppet sem leplezve. Szerintem tetszett neki, de ezt próbáltat palástolni.
-Sodortam egy cigarettát. -mondtam szenvtelenül.
-Nincs neked rendes cigarettád?
-Nem nagyon szeretem, mert nem látom mi van benne.
-Nos Koreában nem lehet kapni dohányt és mivel itt nincs ilyen ezért most mindenki azt hiszi itt a bárban, hogy te kábítószert szívsz. -Már korábban is történt velem ilyen, amikor még nem használtam füstszűrőt (mert még nem voltam elég ügyes), és trombita alakúra sodortam a cigarettámat (el kell ismernem, hogy az valóban úgy nézett ki) és egy kisgyermekes anyuka pánikkal az arcán rángatta tőlem messzebb a gyermekét.- 
Nem tudom, hogy a kábítószerezésre emlékeztető mivolta, vagy csak szimplán a nyelvem látványa miatt, de valahányszor előkaptam a dohányomat, megsodortam és megnyálaztam a papírt Jerry tátott szájjal bámult. 
-Ezt hol tanultad?
-Egy tanárom mutatta még amikor gimnazista voltam. Eleinte nagyon nehéz volt, de megszerettem a szertartását. Így jobban megadod a módját, mint, ha megvennéd a paklit.
-Lehet, de meg kell ígérned, hogy Koreában nem szívsz többet ilyet. Mit szólnál hozzá, ha vennék neked egy cigarettát és tovább állnánk.
    Kimentünk a bárból és beléptünk egy kisboltba. Jerry figyelmeztetett, hogy hangosan köszönjek és hajoljak meg és ne legyek olyan udvariatlan mint a többi turista. Vett nekem cigarettát, és megkérdezte, hogy értettem e azt amit ő mondott az eladónak. Én egy szót sem értettem.
    A következő utunk egy emeleti bárba vitt, ahol szárított grillezett tinta halat ettünk. Sosem volt még részem ilyesmiben. Rágós volt és olyan édes sós. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy én szeretem e ezt vagy sem. Sok helyen árulják az utcán és ha nem ettem volna belőle azt hittem volna, hogy ez a szárított halat még meg kell főzni, de azt semmi esetre sem, hogy csak szimpla grillezés után fogyaszthatóvá válik. A hő hatására ugyanis felpuhul egy rövid időre. Amint kihűl megint fogyaszthatatlanul kemény lesz az állaga. A hely amúgy nem volt igazán bizalomgerjesztő, de legalább lehetett dohányozni. Egy nagy kivetítő volt mögöttünk ahová amerikai és angol fiú bandák klippejit vetítették. Azokat a zenéket, amik ugyan nosztalgikusak voltak, hiszen kamasz koromban voltak népszerűek, viszont sosem szerettem őket. Jerryt az Amerikában töltött időre emlékeztette. Szeretett hencegni a hódításaival. Természetesen Amerikában is volt egy barátnője, akit el akart venni feleségül, de az apja másként látta a fia jövőjét és haza rendelte Szöulba. 
    Fojtogatott a hely, de az ablakra tekintve észrevettem, hogy havazik. A beszélgetésekkel töltött álmatlan éjszakák alkalmával Jerry gyakran emlegette, hogy milyen hideg van Szöulban és mennyi a hó. Én pedig irigykedve olvastam az esős Angliában. Abban az évben hiába tértem haza karácsonyra Pécsett húsz fok körüli hőmérséklet fogadott. Hóember készítés helyett napoztak az emberek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni a hó. A bárból kiérve bámultam az eget és a hókristályokat. A levegő kristály tiszta volt és dermesztően hideg. A pelyhek látványa pedig melegséggel töltött el. Végre ott vagyok ahol lenni szeretnék és még az annyira vágyott hóesést is megkaptam.
    Haza felé menet még ettünk egy keránbangot (계란빵). Ez az étek az egyik kedvenc utcai eledelemmé vált. Egy hosszúkás ovális piskóta szerű enyhén édes tészta a tetején egy erősen átpárolt tükörtojással (párszor megkíséreltem otthon, de valahogy sosem lett olyan mit az igazi).

    Első estém Jerryvel igazán otthonosra sikeredett. Olyan volt mint egy öreg barát. Mindent tudott rólam és mégsem unatkoztam. Mindenről és mindenkiről tudtunk beszélni. Az idő pedig szédületes iramban szaladt és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lekéstük az utolsó metrót, de ennek ellenére sem pánikoltam. Valamiért bíztam Jerryben és ez akkor sem inogott nagyom meg, amikor a taxi nem éppen abban az utcában tett kiahová érkeznünk kellett volna és jó hosszú ideig csatangoltunk amire végre megtaláltam a jó utat.