Először 2014 tavaszán érkeztem Szöulba... nyelvtudás... és az országról rendelkező ismeretek nélkül...
Ez a blog a bénázásaim története ^^
Azóta már hazatértem, de nálam sosem lehet tudni, hogy mikor engedek újra Szőul hívó szavának...
Amikor a középiskolában bemutatkoztunk a gazdasági ismeretek tanárnőnek, azt találtam mondani: "Felvettek a Nagy Lajos gimnáziumba is (ami mellesleg egy sokkal nevesebb iskola volt mint az enyém), de lusta voltam felkelni a beiratkozásra. És egyébként író szeretnék lenni." Mire ő nézett rám avval az utálatos tekintetével és cinikus hangon szólalt meg: "Író szeretne lenni. Akkor írjon a saját életéről!"
És valóban az életem egy nagy szappanopera. És jelen állapotában magam sem tudom elképzelni, hogy mi lesz a végkifejlet.
Sokan kérték, hogy írjak a Koreai mindennapokról. Nos lehet, hogy csalódást kell okoznom. Mert az itteni életem zavarosabb mint ahogy azt sokan gondolnák. És a szociális kapcsolataim is elég limitáltak.
Hol is kezdjem... Talán mindenki hallott már az interpals nevezetű oldalról. Ez az oldal eredetileg egy nyelvcsere oldal ahol a világ minden részéről regisztrálhatnak emberek és nyelveket gyakorolhatnak. De manapság tele van mindenféle zűrös alakkal.
2013 tavaszán regisztráltam én próbáltam koreai barátokat találni, de nem igazán sikerült. Féltem is. Még sosem találtam magamnak barátot online. Ezért aztán nagyon megörültem amikor Jerry rám írt a semmiből. És a kezdeti mondatok oldalakká duzzadtak. És a végén rászántam magam és feltelepítettem a kakaotalk-ot (ha valaki még nem tudja a kakaotalk egy chat program, amire szinte minden Koreai fel van regisztrálva) a telefonomra. És innét kezdődtek az álmatlan indie zenével (a Koreában a független zenéket hívják így) ittas éjszakáim.
Igazán nem tudtam eldönteni, hogy Jerry kedvel e mert minden egyes alkalommal megkérdőjelezte a motivációmat, hogy miért akarok Koreába menni...
Így 3 év távlatából szeretném folytatni a korábbi történetet egy emberről akit azt hiszem sosem ismertem meg igazán.
Vagyunk páran akik valamilyen úton módon rajongunk a koreai kultúráért. És páran kérdezték is tőlem, hogy vajon milyen az élet Koreában..
Ha őszinte akarok lenni. Korea is egy ország a sok közül. És ha rajongasz a K-pop-ért vagy a drámákért és kimész Koreába talán csalódás érhet, mert az élet nagyon nem erről szól. Nem fog várni rád a gyönyörű gazdag férfi vagy az idolodat sem közelítheted meg. Sokszor talán magányosnak is érezheted magad. A koreaiak nem fognak olyan könnyen befogadni, mint ahogy azt te remélnéd. Arra is fel kell készülöd, hogy ha ugyan meg is szeretnek de a konyhába nehéz bekerülni, és viszonylag nehéz közeli kapcsolatot kialakítani egy koreai emberrel. Ha Koreába jössz ne várj semmit, csak hagyd magad sodródni az árral és akkor lehet, hogy találsz majd barátokat. És ne legyél válogatós. Minden barát jól jön. Ezt főleg akkor fog majd jól jönni ha valamilyen oknál fogva elszakad a mécses...
Én személy szerint szeretem Koreát. Máskülönben nem ez lenne a második alkalom, hogy itt lennék.
Miért is Korea vagyis Szöul a legjobb hely a világon ^^
-Ételek: Még mielőtt kijöttem volna a végső próba a koreai konyha volt. Gondoltam, ha ízlik jövök.
Sokan nézik a koreai sorozatokat és úgy gondolják, hogy jaj ez mennyire jól néz ki aztán kijönnek Koreába és éheznek. Mert ott az ami piros az bizony csíp és mar. Ha nem vagy elég türelmes a kulinaritások terén akkor talán nem ez a neked való hely... Na de mi márpediglen magyarok vagyunk!!! Mit nekünk egy kis erőspista!!! De, ha őszinte akarok lenni voltam már úgy, hogy csukló rohamot kaptam annyira csípett ^^ De akkor is megettem ^^
-A zene: A Szöul tele van eldugott tehetséggel és az undergrond zenei élet virágzik. Nem úgy mint mostanság Pécsett. Rengeteg zenei klub. De ahhoz tényleg hozzá kell szokni, hogy amikor mi kezdünk egy koncertet ott befejezik. Mert az egész világ a fiatalokról szól.
-A patakok... Imádom a patakokat. Szinte mindegyik városrészben van egy. A partján edzőgépekkel, futó sávval (mint a Margit sziget körül csak Szöulban nincsenek lyukak rajta). Többnyire itt tömörülnek az idősebb vagy spórolni vágyó emberek. A világnak melyik pontján van ennyi ingyen edzési lehetőség. És még csodálkoznak azon, hogy a koreaiak zöme ennyire jól néz ki. Itt én főleg a lányokat értem. A férfiak bizony korán öregednek itt is (munka, alkohol, cigi, munka...)
-Kozmetikumok: Végignézel egy koreai sorozatot és elcsodálkozol azon, hogy hogy a fenébe is néznek ki ennyire jól az emberek. Aztán felszállsz a metróra és rájössz hogy az egész csak trükk kérdése. Felszáll egy átlagos, talán akár csúnyának is nevezhető nő. A táskából előkapja a varázsdobozt mindenféle fura kütyükkel. Benne ragasztóval amit a szemhéjára ken és előkap egy pöttöm villára emlékeztető bigyót és ezek segítségével dupla szemhéjat varázsol magának. Aztán ott van persze a szemhéjtus, és persze a BB krém és a CC krém. Ezek nem összekeverendőek a silány nyugati imitációkkal. Az én bőröm finoman szólva is randa. Pattanás, hegek és társai, rozettás bőr, tág pólusok, és még hámlik is. Na ebből is képes egy BB krém szép arcot varázsolni. Az egyszem probléma, hogy nehéz dönteni, hogy mit válassz.
-Természetesen a nyelv és az írás. Erről már sokan sok mindent írtak. De az tény hogy a koreai írás egy bámulatos tudományos munka és minden egyes alkalommal amikor írok elcsodálkozom rajta. Tényleg nagyon nehezen tanulok nyelveket, de a koreai egy gyönyörű hangzású nyelv
-A férfiak... Valljuk be... Nagyon sok Korea rajongó rajong a férfiúk iránt is. És ez valamennyire természetes is. Ha tetszik valaki akkor érdekelni fog a kultúrája is, vagy fordítva. Melyikünk nem ábrándozott el azon, hogy jajjj milyen jó lenne egy édes kicsi koreai-magyar baba. Addig nincs is semmilyen gond amíg csak a metrón nézed őket. A bonyodalom csak akkor jön ha ismeretségre kerül a sor... És most nem csak arra gondolok, hogy minden férfi ismerősöd meg fogja kérdezni hogy mit is akarsz egy kicsi kis micsodájú vágott szemű valakitől (hogy mennyire tudom utálni ha ezzel jönnek)
A férfiak helyzete valamivel könnyebb. a Koreában élő nők többsége igenis kiismerhető. Talán egy kicsit rosszul hangzik de a többségüknek a pénz a legfontosabb. Ha sok van nyerő a dolog, ha nem akkor esélyed sincs. Persze a magasság és a küllem is sokat dob a latba. De a randizás Koreában egy igazán nagy téma.
-A Nemzeti Múzeum.. A kedvenc helyem Koreában. Aki volt ott az megérti. Rengeteg festmény, kerámia... eddig csak négyszer voltam ott. Legszívesebben beköltöznék.
-A palöták, régi épületek...
-A világ legjobb metrója... pontos, gyors, átlátható, mindenhol ott van. Lehetetlen eltévedni Szöulban. Hmm... persze mi nyugatiak állítólag jók vagyunk térkép olvasásban.
-A vidék.. hegyek, tavak, folyók... Csak nézz meg pár fotót és filmet...
van ám még sok más is, de most így hirtelen ennyi
Na és miért nem Korea a világ legjobb helye:
-Teljesítmény központú, Gyakran látod, hogy az emberek állva alszanak a metrón.
-Anyagias. Szinte minden a pénzről szól
-Plasztikai sebészet. Ez eleinte vicces, hogy látod az étteremben a szike alól kikerült véraláfutásos lányokat, de ha bele gondolsz ha két szétplasztikázott embernek lesz egy gyereke... szerintem ördögi kör. Utálnám, ha a barátom visszavarratná a lapát füleit ^^
-Hogy külföldiként nehéz munkát keresni. Lehet hogy folyékonyan beszélek angolul. De nem angol az anyanyelvem ezért annak az esélye, hogy angol tanári állást kapjak egy a millióhoz. Mást pedig szinte lehetetlen.
-Hogy azok a szép ruhák mind egy szálig egy 10 éves s-es kislány méretére vannak szabva. Szerencsére a lábfejem legalább kicsi ^^
Szörnyen restellem, hogy ilyen ritkán írok. Sajnos sok a tanulni való. De már megvolt életem első teljes koreai telefonbeszélgetése, amitől elég rendesen dagadt a májam ^^
Pár hete (na jó bevallom egy hónapja T^T) írtam a 권나무-val (Kwon Ná Mu) való első véletlen találkozásomról. Gyakorlatilag a koncert után rányomtam egy lájkot facebook oldalára, ami után bejelölt személyes barátjának. Én pedig ami után feltöltöttem a koncert videó anyagát a You Tube-ra elküldtem neki. Ez után elkezdtünk beszélgetni. Rögtön rájöttem, hogy fél angolul kommunikálni. Ezért próbáltam minél több koreait használni. De az én koreai tudásom is finoman fogalmazva szűkös. Így a végén egy univerzális nyelvre tértünk át. Fotók, rajzok, festmények, zenék... néha kiegészítve egy kis angol beszédre...
Nem szoktunk sokszor beszélgetni, de számomra az a kevés beszélgetés is mindig lélekfelemelő. Kevés embert ismerek aki ennyire inspiráló lenne. Amióta ismerem az egyik legnagyobb motiváció számomra a nyelvtanulás kapcsán, hogy szeretném megérteni a gondolatvilágát jobban, a dalszövegeit.
Amikor megérkeztem Szöulba meghívott az egyik koncertjére, és a videók erről a koncertről készültek. Gondolom talán ez volt az utolsó ingyenes koncertje Szöulban. Tömve is volt a hely. A következő koncertje már a 벨로주 (VELOSO) nevű helyen volt ahol már online kellett venni a jegyet. El is fogytak hamar. De a Chenal 1969 még szabad volt mindenki számára. Őszintén bevallva hiába hívott el féltem odamenni hozzá. Egy koreai barátnőmmel és a barátnőjével mentem el és a lányok hiába mondták, hogy menjek oda beszélgetni, az én agyamban az járt, hogy te jó ég milyen nyelven, és vajon emlékszik e rám tényleg, vagy csak udvariasan válaszol minden rajongónak. Szóval próbáltam magam amennyire csak lehet picire összehúzni és nem tudomást venni arról a tényről, hogy a kedvenc (na ha ezt a barátom értené) koreai személyem velem egy teremben van és az autogramjáért állnak sorban a lányok... Én nem vagyok rajongó (nem a fenéket nem) és nem fogok olyan lenni mint a visító lánytömeg. Mélyen belemerülni a sörbe és beszélgetni a lányokkal. A gond csak az volt, hogy amikor már azt hittem, hogy megúsztam volna a találkozást és a terem elég csendesnek bizonyult és azt hittem, hogy 권나무 végre elment és fel mertem állni az asztaltól, hogy valamit szóljak a pultnál várakozó lányokhoz... vajon ki állt velem szemben ledermedve két kézzel az integető pózban ragadva... hát nem Ő...
Azt nem tudom, hogy a lányok örömére vagy bánatára, de egy fél órát fordítottak nekünk. Utána pedig mindhárman kaptunk egy aláírt CD-t. Én pedig vigyorogtam egy hétig. A barátom pedig nem örült neki, hogy milyen későn értem haza, de én evvel együtt is nagyon boldog voltam
Amikor először beszélgettünk 양하 (Jáng Há) barátnőmmel azt mondta nekem, hogy a koreaiak úgy tartják, hogy meg van annak az oka, hogy két ember találkozik. Azt mondta nekem, hogy nekünk az volt a sorsunk, hogy megismerjük egymást... A találkozást mindkét életben maradandó változásokat okoz...
권나무 (Kwan Ná Mu). Vajon mit akarhatott tőlünk a sors, hogy találkozzunk? Minden esetre talán a vele való ismeretség az egyik legnagyobb véletlen az életemben.
2014 május 31-én az utolsó hétvégémet töltöttem Szöulban és nagyon szerettem volna egy koncertre menni. - Ha nem szereted a K-popot akkor 홍대 (Hongde) a neked való hely. Tele kisebb underground zenei klubokkal.- de úgy tűnt, hogy túl későn érkeztünk. Szinte az összes koncertnek végen volt.- Szöulban a koncertek a diákok időbeosztásához vannak alakítva. Pénteken 8 óra körül kezdődnek, szombaton pedig a legtöbb délután 4 óra körül. Számomra megszokhatatlanul korán.- Hamar feladtuk, fáradt is voltam. J úrral megpróbáltunk egy csendes kávéházat találni ahol én megkaphatom a napi koffein dózisom, de itt a kulcs szó a csendes. Csendes helyet találni ebben a negyedben szinte lehetetlen. A fiatalok zajos tömegétől egyre messzebbre menekülve, kis utcákon bóklászva andalogtunk a ragadós meleg éjszakában. 2014-ben hamar beköszöntött a nyár.
Az idő és helyérzékemet teljesen elvesztve kilyukadtunk egy kihaltabb nagyobb utcán. Egy alaksorból zene szűrődött ki. Ez volt a 바다비 (Bátábi) klub. Pont egy kisebb zenei fesztivált tartottak teljesen ismeretlen előadókkal a déli tartományokból. és az utolsó előadó 권나무 volt.
권나무 igazán lenyűgöző az élőben, és nagyon zavarban volt a koncert elején. ^^ Igazából nem szeretnék sokkal több véleményt hozzáfűzni magához a koncerthez. A teljes videó anyagát feltöltöttem a You Tube-ra. Talán csak annyit hogy az életben ennél százszor jobb 권나무 és én nagyon szeretem.
A koncert után megkértem J urat, hogy kérdezze meg, hogy feltölthetem a videókat és권나무 szeretett volna beszélni velem. de J úr megragadta a karom és kirángatott, mondva, hogy ne légy túl izgatott.
Haza érve aztán nyomtam egy like-ot 권나무 Facebook oldalára, mire Ő bejelölt személyes barátjának. Aztán elkezdtünk beszélgetni.
Talán a második hibát ott követtem el, hogy rögtön a reptéren kellett volna sim kártyát vásárolnom, de úgy gondoltam, hogy ha az interneten megrendelem és házhoz hozzák az majd rendben lesz. Hát nem, mert évszázadokba telt. Egy hétig nem volt sim kártyám. Ez komoly veszteség főleg ha az ember egy Pécs méretű városból jön, ahol minden egy karnyújtásnyira van. Szöul hatalmas és mint újonnan érkező sokként ért a tény, hogy GPS nélkül kell tájékozódnom.
Az első héten gyakorlatilag fotó térképeket készítettem magamnak, hogy el ne tévedjek. Egy lépés klikk, két lépés klikk, ^^ így nem is tévedtem el.
A második napomon vagyis a második estémen úgy döntöttem, hogy én márpedig találkozni fogok az egyetlen Interpals-os (ezt egy internetes nyelvcsere oldal ahol sok koreai megfordul és viszonylag könnyen lehet ismerkedni, nyelvet gyakorolni) koreai barátommal, még akkor is ha nincs sim kártyám. Minden jól is ment. Megtaláltuk egymást és együtt töltöttünk egy görbe estét.
De ekkor jött a probléma.
Nem nyílik a kapu. De miért nem nyílik????
Szöulban általában az emberek nem használnak kulcsot. E helyett kóddal nyílik az ajtó. Én meg is jegyeztem a jelszót, viszont I néni azt az aprócska tényt felejtette el hozzátenni hogy a jelszó előtt az ajtó számát is be kell ütni.
Hajnali kettő és én nem jutok be a házba, és még ráadásul havazott is ^^ Vajon mit tegyünk??? Motel... az egy kicsit durva lenne az első találkozásra.
Így alakult hogy életemben először mentem dvd bongba. Én hulla fáradt révén rögtön mély álomba szenderültem ügyet sem vetve a mellettem feszengő férfiúra Aztán másnap reggel amikor végre sikerült nagy nehezen bejutnom a kapun.
Naivan elmeséltem az esetet I néninek. Hát nem kellett volna.
dvd 방 a dvd bong egy szoba amit kibérelsz egy film erejéig. Többnyire van bent egy francia ágy vagy egy kanapé. Rossz hírét annak köszönheti, hogy a fiatalok többsége nem csupán film nézésére szokta használni az ágyakat. Az talán elgondolkoztató, hogy ezen ágyak többsége lakkozott és a személyzet minden használat után fertőtlenítő spray-vel tisztít.
Én az európai agyammal ahhoz vagyok szokva, hogy simán egy ágyban alszom a fiú barátaimmal és nem csinálunk semmit, nem is jelent semmit. Attól még csak barátok vagyunk. Ezt magyarázd meg egy ajummának (아줌마). "de tényleg. Egy újjal sem ért hozzám..."
Így alakult, hogy az I család rögtön az elején megállapította, hogy reménytelenül buta vagyok.
Amikor először leszállt a repülőm még nem igazán tudtam mire számítsak.
Nagyjából hat évesen szerettem bele Ázsiába és azóta arra vágytam, hogy valamilyen ázsiai országban éljek, de csak 29 évesen jutottam el odáig, hogy meg tudjam magamnak engedni. Évekig gyűjtögettem és az első úti célom Inchon repülőtér volt és utána Szöul.
Rendkívül izgatott voltam, és abban az illúzióban ringattam magam, hogy Koreában majd minden rózsaszín lesz. Nem én vagyok a legnagyobb k-dráma rajongó, de azért pár drámán átvergődve ama téves következtetést vontam le, hogy én tudok valamit Koreáról. Hát, nem így volt.
Amikor Ajuma (30 év fölötti hölgyek megszólítása) -A késöbbiekben I néniként fog szerepelni- meglátott a repülő téren rögtön koreaiul kezdett hozzám beszélni. Én persze egy mukkot sem értettem. Értetlenül nézett a férjére, a fejét csóválva. Hát ez a lány még koreaiul sem tud???? A nyelvi ismereteim azon a ponton az "igen" "nem" "köszönöm" "jó napot"-ra korlátozódtak. És ennyi.
