Csótányok és selyemhenyók bűvöletében

    Van egy furcsa étel amit valamilyen elképzelhetetlen okból újra szeretnék enni. Ez a tény bizonyíték arra, hogy valami komoly baj van a fejemmel. Talán annyira hiányzik Korea, hogy ez teljesen elhomályosítja az elmémet. De az még inkább valószínű, hogy egy kerék nálam kimaradt a születésem pillanatában. Álmodok vele és hiányzik. Ez nagyon bizarr. Amikor az egyik pesti kínai boltban megláttam elöntötte az agyamat az adrenalin és ha lett volna éppen nálam pénz én esküszöm, hogy meg is vettem volna.

    Második koreai ott-tartózkodásom alkalmával elég hamar megtanultam egy szót. Éppen a Goshivonunk (고시원) konyhájában ténykedem amikor is egy kis egyetemista kinézetű koreai lány sikítva rohant be.
-Pákvipolle (바퀴벌레), Pákvipolleee!!! - sikította. És egy cseppet sem volt boldog. Én meg persze az akkori koreai tudásommal egy mukkot sem értettem abból, hogy mi is a baja. Nagyon mozdulatokkal, hektikusan magyarázott nekem. Én meg tágra meredt szemmel bámultam és zavartan mosolyogtam. Volt néhány perc mire feleszmélt, hogy nem értem. Gyorsan elmagyarázta, hogy nem beszélni angol túl jól. Aztán villámgyorsan előkapta a telefonját és bepötyögött valamit. A képernyőn pedig megjelent egy húsos kis csótány. Pár perc múlva erőt vettünk magunkon és megostromoltuk a szobáját. Szerencsére a csótány barátunk addigra elinalt. Nekem viszont belemászott a fejembe és pár napot arra szántam, hogy átkutassam a szobám minden egyes zugát, meggyőződve róla, hogy a kis csintalan barátunk nem e váltott lakóhelyet. Ugyanis volt már egyszer szerencsém egy egész csótány családhoz barátnőmet meglátogatván Cipruson. Egy elég lepattant lakásban lakott három bangladesi fiúval. Az első reggelemen pedig furcsa meglepetés ért. A WC-n trónolva előbujt egy kisebb falka. Anyuci, apuci, meg a kicsik. Én meg a lábamat a levegőbe tartva mindent dobtam feléjük amit a kezem ügyébe akadt. Szállingózott a WC papír, a WC pumpa, meg a WC kefe. Aztán magam mögött hagytam a csatateret és fejvesztve menekültem be a barátnőm szobájába az ajtó alatti rést törölközővel betömeszelve. A fiúk természetesen nevettek rajtam. Én magzat pózban pihentem ki az incidenst. A barátnőm mosolyogva megjegyezte.
-Csak nem találkoztál az albérlő társakkal?
Cipruson töltöttem életem egyik legborzalmasabb hetét. Több szempontból is. Azt hogy én meg az ízelt lábúak nem vagyunk barátok már attól a perctől kezdve tudtam, amikor egyszer csak egy könyv olvasása közben valamit éreztem a mellkasomon és egy hatalmas pók-százlábú bámult rám. A gondolat pedig, hogy esetleg akad egy ízeltlábú szobatársam, nem volt kecsegtető. De szerencsére egyedül maradtam.

    Jó pár hónappal később újra találkoztam az immáron jól ismert szóval az önkéntes programunk alkalmával. Idős emberek lakására mentünk és segítettünk nekik takarítani és beszélgettünk. A csoport vezetőnk Jun Shik egy kimondottan jóképű magas grafikus srác volt. Párszor meg is beszéltük a lányokkal, hogy ugyan a csoportunk tele van férfiakkal, de Jun Shik az egyetlen jó pasi. Volt vagy 190 cm magas és mindig kifogástalanul öltözködött. Az arca is szép volt és nem nőies az alkatán pedig meglátszott, hogy sportol. Én már majdnem, hogy piperkőcnek mondanám. Ez a fiú elment egy öreg egyedül élő férfi lakásába rendezgetni, mi pedig egy idős házaspárhoz. Nem volt túl sok dolgunk. A nagymama egészen tisztán tartotta a házat. Picit segítettünk mosogatni, meg elrendeztük a fürdőszobát, aztán csevegtünk az öregekkel, meg megdögönyöztük a kutyusukat. Pár órával később beállított hozzánk a másik csoport röhögve. Mondták, hogy a bácsi nem igazán a takarítás bajnoka, ezért nagyon kemény munkájuk volt. Aztán megjelent Jun Shik is aki elmagyarázta, hogy gyanútlanul kinyitotta az egyik konyhaszekrényt és tele volt csótánnyal. Egy pedig ráugrott. Már a gondolattól is ahogyan elképzeltem az élére vasalt Jun Shikot ahogy ugrik egyet a csótányok láttán, szakadtam a röhögéstől. A lelki szemeimmel láttam az arcát ahogy eltorzul és lassított felvételben ahogy ugrik hátra. Egyszer csak rám nézett, mert minden bizonnyal túl hangosan hahotáztam. És megkérdezte, hogy én értem e, hogy ő miről beszél. Ugyanis a csótány szó mint olyan nem szerepel a koreai tananyagban. Mondtam, hogy igen és folytattam a röhögést.

    Már amikor már Magyarországon voltam, egyszer csak rám írt egy barátnőm, akit még a Művészeti Karról ismertem. Küldött egy videó koncert felvételt, kérdezvén, hogy vajon nem ismerem e, és ez most akkor koreai? Azóta, ha letargikus állapotba kerülök és röhögni akarok valamin, akkor elő elő kerül ez a felvétel. Elég csak meghallgatni a letisztult refrént: 벌레 벌레 벌레 벌레 벌레... Bogár bogár bogár....

  

    

    Míg a bogarak csak úgy vannak, addig a selyemhernyót meg is eszik. A Pandegi (번데기) közkedvelt csemege. Bár ezt a külföldiek kevésbé érzik át. A szokásos iskolába vezető úton minden nap elhaladtam egy Pandegi árus mellett. Talán ez volt a mázlim. Ugyan én orrfacsaróan bűzösnek találtam, de talán a mindennapos szoktatás miatt már nem ökölődtem a szagtól. Mindenesetre, ha összehasonlítjuk a duriános csokit a Pandegivel. Szerintem simán a Pandegi büdösebb. 

    Már sejtettem amikor az egyik kedves koreai barátom egy vidámparki kirándulás alkalmával szépen rám mosolygott, hogy ebből baj lesz. Az angol nevén Jonathanra keresztelt barát arcán kiült valami fátyolosság, ami arra engedett következtetni, hogy valami hátsó szándéka van.

-Anna shi (씨) - mondta és mosolygott- Te már annyi finomat főztél nekünk... Mi lenne, ha én vennék neked ma valamit hálám jeléül. 

Ekkor már tudtam mit akar mert elhaladtunk egy csomó Bandegi árus mellett.

-Ha valóban venni akarsz nekem valamit az legyen víz, mert egész nap nem tudtam inni és nagyon szomjas vagyok. 

-De mi lenne ha víz helyett Bandegit vennék? Te annyira szereted a koreai kultúrát... - mondta és közben kiült a gonosz mosoly az arcára. 

-Nem nem. Hidd el, hogy én nagyon boldog leszek a vízzel is.

Jonathan eltűnt és én tudtam már, hogy nem kapok vizet. Amikor egy kávés pohárnyi bűzölgő csodával tért vissza, egyáltalán nem voltam meglepve. A kezembe nyomta.

-Anna shi, nézd, mit hoztam neked! Ne légy szégyenlős! Meg kell kóstolnod. Tudod a Pandegi nagyon jó a szervezetnek. - mosolygott.

Fintorogtam egyet. Lehet, hogy nagyon egészséges, de nagyon büdös és gusztustalan is. Elnéztem a potrohát annak a szegény állatnak. Olyan volt mintha egy pohár döglött darázs gőzölögne a kezemben. Jonathan elkezdett minden külföldit kínálni. Nem mondhatni, hogy nagy sikerrel. Egy dél-afrikai srác beleszagolt és majdnem kidobta a taccsot. Aztán oldalra néztem és megláttam az akkori titkos randevúm tárgyát teli pofázmánnyal tömni magába a Pandegit. Hát én nem megmondtam neki, hogyha abból eszik akkor én ugyan meg nem csókolom. Az tuti. Ki van csukva. Erre ő mit csinál?! Az aznapi randinak már fújtak, gondoltam. És úgy felbosszantottam magam, hogy engedtem Jonathan kérlelésének és megettem négy darab selyemhernyót. Mindezt abban a hitben, hogy soha többet nem eszek még egyszer ilyet. Érdekes textúra. Valahogy nagyon emlékeztetett valamire, de nem tudtam eldönteni mire. Bevallom az íze nem volt olyan rossz mint a szaga. Mégis a gondolat, hogy én most egy pondrót eszek az borzasztóan felkavart. A kis potrohok magasan úsztak a gyomorsav tetején és közel voltak ahhoz, hogy kijöjjenek. Ekkor egy lelkész megszánt és a kezembe nyomott egy üveg vizet. Aztán amikor a metrónál leszállt a csapat vacsorázni indulva én eldöntöttem, hogy irány találkozni I nénivel. Randim tárgya még oda jött hozzám és megkérdezte, hogy akkor most nem akarok vele a vacsora után kettesben lenni? Én pedig hozzá vágtam, hogy felejtse el. Persze jól esett volna, ha erősködik egy kicsit, hogy maradjak, de ő csak hagyott elmenni. I nénihez érve pedig jött a panasz áradat. I néni a szokásához híven az akaratom ellenére újra odaadta a telefonszámomat egy fiatalembernek aki ebben az esetbe egy sushi szakács volt. Aztán bemutatott egy társaságnak aki éppen a születésnapot ünnepeltek. Nem tudom, hogy hogyan de egyszer csak az asztalon termett egy üveg Vilian. Az asztaltársaságunk egy horror film rendezőből, egy közgazdászból és egy egyetemi tanárból ált. Kimondottan jól szórakoztam és kezdtem felengedni. Később aztán továbbálltunk és betérünk egy kis étterem/bárba. Ahol is elmeséltem, hogy hogyan ökölődtem aznap a selyemhernyó lárváján. Aztán belemelegedtünk a szórakozásba, és az ivásba. Amikor is hirtelen úgy éreztem mintha hallucinálnék. Ugyanis Pandegi szag kezdett terjengeni. Kisvártatva megjelent a főnök egy tányér levessel amiben az undorom tárgyai úszkáltak. Hallotta, hogy arról beszélek, hogy ettem és minden bizonnyal azt gondolta, hogy elég vidám vagyok és nem nézek  ki betegnek, ergó szerettem, így készített egy levest kimondottan az én kedvemért. 

-Ó nem kellett volna! - hálálkodtam egy kicsit sápadtan. De már nem volt mit tenni. Ezek után, hogy valamit kimondottan nekem készítettek tiszteletlenség lett volna nem enni belőle. Vettem egy mély levegőt és bele ettem. Egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu (소주), egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu... úgy a negyedik pohár után már elkezdett egészen ehető lenni az a vacak. Az adrenalin szintemet feltornázta. Az este közepére pedig már egészen finom lett. Csodák csodájára haza jutottam aznap este. Ugyan egy kis segítséggel, de túléltem és nem is lettem rosszul. Sőt valóban nem voltam beteg másnap. A selyemhernyó lárva valóban egészséges. Plusz nagyon jó a magyar barátokat riogatni vele.

A tiszteletemre készített leves

    Magyarországra hazaérkezésem alkalmára édesanyám úgy gondolta, hogy megajándékoz a kedvenc füstölt sprottnimmal. Én pedig ráharaptam és rájöttem, hogy honnét volt annyira ismerős az a textúra...