Szerintem az európai emberek jelentős részébe gyárilag be van építve a GPS. Ha anyámat, vagy bátyust ledobnák a föld bármely véletlen szerű pontján akkor sem vesznének el. Viszont a koreaiak többségéből hiányzik ez a funkció. Még a sokszor látott, ismerős helyeken is eltévedni. Számomra ez olyan dolog ami szinte elképzelhetetlen.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy Jerry és az a bizonyos beépített GPS nem hogy nem állnak köszönő viszonyban, de még hírből sem ismerik egymást. Az első közös esténken eltévedtünk. No de ez még betudható volt annak, hogy a taxi sofőrünk maga is koreai és nem állt a helyzet magaslatán. Később azonban megtapasztaltam, hogy kedves Jerry minden egyes hazakísérés alkalmával rossz irányba kanyarodik. Ha rajta múlott volna akkor én biztos, hogy Kukutyinba lyukadok ki I néni lakása helyett.
Dolgok amiket meg kell tanulni Jerry mellett: 1, hallgasd végig, hogy hová akar menni. 2, keresd meg a térképen. 3, ha rossz irányba akar fordulni, akkor finoman irányítsd az ellenkező irányba. 4, soha ne hidd el neki, hogy tudja hol járunk. 5, ha találkozási pontot beszélsz meg vele az korlátozódjon szigorúan egy metró megálló bizonyos számú kijáratánál, mert ha egyszer kimegy akkor biztos hogy sosem találjátok meg egymást.
Jerry mentségére szolgál, hogy a szöuli házak átlag életkora tíz év. Folyamatosan építkeznek. Az iskolám melletti étteremként és kisboltként szolgáló épület tényleg szó szerint az egyik napról a másik napra eltűnt. De ezt tényleg szó szerint kell érteni, mert az egyik nap még vásároltam a kisboltban a rákövetkezendő nap meg már egy lyuk fogadott az épület helyén. Én meg fel sem tudtam fogni hogy mikor volt idő kiüríteni az éttermet meg a boltot. Szöul fejlődésének üteme épp ésszel felfoghatatlan. Házak eltűnnek majd néhány héten bellül újra épülnek. Nem tudom vajon rá ismernék e újra az ösvényekre...
Az emberek itt tisztelik az épületeket. Amikor a Tungdemunnál lévő város kaput felgyújtotta egy őrült, akkor az emberek hónapokon keresztül imádkoztak az istenekhez, hogy bocsássák meg nekik hogy megsemmisült a kapu. Ugyan újra építették, mégis a helybéliek úgy tartják hogy az építmény lelke már elveszett. Az új kapu csupán egy üres váz. Mégis, akkor miért rombolják le az épületeket és építenek helyette újat? Persze ez egy olyan ország ahol régi és új furcsa módon keverednek. Talán az lenne különös, ha nem lenne furcsa.
Az emberek itt tisztelik az épületeket. Amikor a Tungdemunnál lévő város kaput felgyújtotta egy őrült, akkor az emberek hónapokon keresztül imádkoztak az istenekhez, hogy bocsássák meg nekik hogy megsemmisült a kapu. Ugyan újra építették, mégis a helybéliek úgy tartják hogy az építmény lelke már elveszett. Az új kapu csupán egy üres váz. Mégis, akkor miért rombolják le az épületeket és építenek helyette újat? Persze ez egy olyan ország ahol régi és új furcsa módon keverednek. Talán az lenne különös, ha nem lenne furcsa.
Mindenesetre nem Jerry volt az egyetlen koreai ismerősöm aki hasonló képen analfabéta volt a tájékozódásban. Legkedvesebb tanárnőmmel elmentünk az iskolától két utcányira egy étterembe és az étkezés végén elfogta a pánik, hogy nem talál majd vissza az iskolába így egy picit mosolyogva kísértem el. Először csak azt hittem, hogy viccel. Mert ha egyszer valaki évek óta ugyanabban az iskolában tanít akkor, hogy a francba nem ismerheti annak a környezetét? De a pánik a szemeiben valóban őszinte volt, így megszántam és rászántam pár percet az életemből, hogy vissza kísérjem. Nekem nem jelentett semmit, neki viszont abban a percben életmentőnek bizonyult és a későbbiekben talán ennek köszönhetően segített megszabadulni az akkortájt hirtelen rámtörő magánytól.
A másik ilyen ismerősöm kedves önkéntes csoportom vezetője Jun Shik volt, aki a kedvesen felajánlotta, hogy a programunk végeztével elvisz minket kocsival a metró állomásig. Mellékesen megjegyezném, hogy a metró megálló gyalog maximum 10 percre volt, de ha egy jóképű férfi kedves akar lenni, azt el kell fogadni. Már amikor elindultunk sejtettem, hogy valami nem kóser, mert az ellenkező irányba indult, de mivel én nem értek a kresszhez a koreai táblák pedig még a magyarnál is kevesebb támpontul szolgáltak, ezért úgy gondoltam, hogy tudja mit csinál. De miből is gondoltam én ezt? A végeredmény az lett, hogy nagyjából tíz kört tett a környéken és ugyanott kötöttünk ki mint ahonnét indultunk. Sűrűn bocsánatot kért és ezek után elgyalogoltam a metró megállóig. Ezen kívül máskor is előfordult, hogy eltévedtem Jun Shik kocsijával. Amikor pedig haza utaztam volna a repülővel azt mondta, hogy kivisz a repülőtérig. Én pedig kedvesen hozzáfűztem, hogy nem muszáj. Úgyis sokat dolgozol, nagyon fáradt leszel. Kitalálok én egyedül is a repülőtérre. De komolyan. Nem kell fáradni... Hogy őszinte legyek halálra voltam rémülve, hogy mi lesz ha még egyszer beülök Jun Shik kocsijába. Már vagy fél órás késés után végre beérkezett a telefon. Dugóba keveredett, és menjünk Inchonba mégis csak metróval. Én persze nem voltam arról száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban dugó volt e az a dugó és utólag arról sem, hogy nem jártam e volna jobban ha aznap valóban Jun Shik autójával megyek, mert akkor valószínűleg sosem jutok el a reptérig. Így viszont eljutottam.
A másik ilyen ismerősöm kedves önkéntes csoportom vezetője Jun Shik volt, aki a kedvesen felajánlotta, hogy a programunk végeztével elvisz minket kocsival a metró állomásig. Mellékesen megjegyezném, hogy a metró megálló gyalog maximum 10 percre volt, de ha egy jóképű férfi kedves akar lenni, azt el kell fogadni. Már amikor elindultunk sejtettem, hogy valami nem kóser, mert az ellenkező irányba indult, de mivel én nem értek a kresszhez a koreai táblák pedig még a magyarnál is kevesebb támpontul szolgáltak, ezért úgy gondoltam, hogy tudja mit csinál. De miből is gondoltam én ezt? A végeredmény az lett, hogy nagyjából tíz kört tett a környéken és ugyanott kötöttünk ki mint ahonnét indultunk. Sűrűn bocsánatot kért és ezek után elgyalogoltam a metró megállóig. Ezen kívül máskor is előfordult, hogy eltévedtem Jun Shik kocsijával. Amikor pedig haza utaztam volna a repülővel azt mondta, hogy kivisz a repülőtérig. Én pedig kedvesen hozzáfűztem, hogy nem muszáj. Úgyis sokat dolgozol, nagyon fáradt leszel. Kitalálok én egyedül is a repülőtérre. De komolyan. Nem kell fáradni... Hogy őszinte legyek halálra voltam rémülve, hogy mi lesz ha még egyszer beülök Jun Shik kocsijába. Már vagy fél órás késés után végre beérkezett a telefon. Dugóba keveredett, és menjünk Inchonba mégis csak metróval. Én persze nem voltam arról száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban dugó volt e az a dugó és utólag arról sem, hogy nem jártam e volna jobban ha aznap valóban Jun Shik autójával megyek, mert akkor valószínűleg sosem jutok el a reptérig. Így viszont eljutottam.
Az, hogy Jun Shik és tanárnőm könnyen eltévedt, az csupán egy dolog. Kedves barátom viszont egyszer olyat alakított, hogy azon még én magam is meglepődtem. Az egyik nap avval fogadott, hogy amíg az édesanyja korházban van addíg megnézhetnénk a házat ahol ő felnőtt. Kíváncsi természet vagyok, vagy csak szeretem olyan dolgokba beledugni az orromat amibe nem kéne, ezért rögtön belementem. Egy kora délutáni órában találkoztunk a Hongdae és a városháza között elterülő, öreg de nem lerobbant lakónegyedben. Tavasz volt és mint olyan napközben már kellemes meleg este pedig még fogcsikorgatóan hideg. Jerry igen furcsa tervet eszelt ki, mert őt ismerik az emberek ezen a környéken és ő elvált ember ezért nem mutatkozhatott nyilvánossan az édesanyja lakásának a közelében egy nővel, különösen nem egy külföldivel. Bevallása szerint az anyja még a korházban lévő észak koreai nővért sem bírta elviselni az akcentusa miatt (ez elgondolkoztató főleg, hogy az anyja is észak koreai), az pedig szóba sem jöhetett, hogy ő egy külföldivel mutatkozik. Az annya mogorva, ijesző fotóját elnézve, hogy őszinte legye, valóban nem akartam még én sem, hogy bármilyen úton magamra haragítsam ezt az asszonyt. Szóval nekem követnem kellett tisztes távolságból. Az azt megelőző években annyiszor bújtam a jókislány jelmezébe, hogy kimondottan izgatott a gondolat, hogy most valami olyat teszek ami helytelen. A rossz lány érzést még az is fokozta, hogy Jerry kérésére combfixes harisnyában jöttem (amúgy Szöulban combfixes harisnyát találni egy európai lány méretében az kimondhatatlanul nehéz). Leszáltunk a metróról és elindultunk. Míg ő elől haladt addig én mögötte kullogtam. Közben pedig telefonon kommunikáltunk. Kis utcácskákon haladtunk át. Lépcsőn fel lépcsőn le. Jobbra kanyar, ballra kanyar, megint be egy kis utcába, majd megint lépcső... Rám írt, hog túl közel vagyok. Lemaradtam egy kicsit. Egy darabig még rendben volt a dolog, de aztán végleg eltűnt a szemem elől. -Hová tűntél? - Írta. De addigra már vagy fél vagy háromnegyed órája jártuk a kis utcákat én pedig őt követtem és nem néztem az utat. A házak és az ösvények teljesen összemosódtak. Egy kissé meg voltam zavarodva, és már bántam az egészet. Hogy is gondolhattam, hogy ennek az embernek a tájékozódási képességére hagyatkozom! De már ott voltam egy olyan negyed közepén egyedül, ahol még sohasem jártam. Már elő is kaptam a telefonomat, hogy megállapítsam, hogy merre járok. Legnagyobb meglepetésemre alig voltunk pár utcányira a kezdő pontunktól. Mégis mi a fenét csinált ez az ember! Küldtem neki egy screenshotot, aztán 10 perc múlva megtalált. -Ne haragúdj! - mondta - Véletlenül rossz utcába fordultam be. De most már tudom hol vagyok. - Ezzel megragadta a csuklómat. Nem egy rossz utcába. - gondoltam - Mindenesetre ezzel fel is adta a követős játékot és valóban pár perc múlva ott voltunk a ház előtt. Mint egy gyerek aki rossz fát tett a tűzbe és most nem akarja, hogy észrevegyék és leszidják, izgatottan kivörösödve nézett körbe és berángatott a kapun. Kicsi kis ház volt. Talán valamikor az 50es években építhették. Az udvara sem volt méretes és e mellett még kopár és jellegtelen is volt. Belépve a sötétség fogadott. A falak sötét fával voltak burkolva és a bútorok is feketék és csoki barnák voltak. A levegőt pedig teljességgel áthatotta a N°4711 illata, vagy inkább szaga. Ha valaki egyszer megtapasztalja ezt a jellegzetes parfűmöt az biztosan nem felejti el. Nekem a nagymamám használta és szerencsére csak ritkán. Bevallom Jerry édesannyáról már korábban is elfogott a rémálom, de a lakást látva, rossz érzés fogott el. Ijesztő volt. Jerry gyerekkori szobája pedig egy kis tetőtéri üreg volt. Minden csak nem otthonos. Ritkán fog el ilyen érzés, de ettől a háztól kirázott a hideg. Nagyon gyorsan el akartam menekülni, de maradtunk még egy pár órát. Úgy éreztem, hogy a falak körbevesznek és összenyomnak. A szoba ahonnét a N°4711 terjengett pedig mintha figyelt volna. Azt hiszem először fogott el a kétej, hogy én nem akarnék ennek a családnak a része lenni. Nagyon boldog voltam a végén amikor végre elindultunk kifelé. Már beesteledett és reméltem, hogy soha többett nem kell átlépnem azon a küszöbön. Tavasz volt és hideg, de már kaptam levegőt. Pár perc alatt elértük a megállót. Jerry pedig szinte az egész utat végig aludta a vállamon. Szakke megállónál leszállva elindultunk I néni irányába és a vásárló szakasz után valaki ismét ballra akart kanyarodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése