Nagyon ritkán iszom alkoholt, de tegnap ittam. A szabályokat
megszegvén otthon, egyedül. És aztán barátokkal körbevéve
felszakadt végre az egy hónapig gyűjtött feszültség és
kicsordult a pohár. Nem tudom meddig sírtam aztán, de egyszer csak
nem sírtam már többet. A méreg és a fájdalom kiürült.
Kedden a Margit szigeten ültem amikor végre kiemelték a Hableányt.
Előtte elsétáltunk a parlament előtt. Bátyus éppen fejtegette,
hogy a trianoni aláírás gyűjtésnek semmi értelme, mert nem is
az a békeszerződés a joghatályos. De én csak fél füllel
hallgattam. Tekintetem a virágágyást fürkészte és nem akartam a
vízre nézni. Furcsán éreztem magam. Mint egy olyasvalaki, akinek
már két ember halt meg a karjai között a halálhoz ambivalens
érzések kötnek. Ilyenkor nem tudom, hogy mit is érzek valójában.
Körbe vesz valamiféle burok amin keresztül szemlélem a világot.
Mondtam is bátyusnak, hogy ha lehet én most nem szeretnék
beszélni, és inkább hallgassunk.
Bátyus megállt a kordon szélénél, ahol kisebb fajta tömeg
volt.
-Gyere! Innét már lehet látni.- Talán egy pillanatra oda is
néztem, de rossz érzés volt. Olyan tiszteletlen. Az emberek úgy
bámulták, mint valami szenzációt. Nem biztos, hogy úgy
nézték, de nekem mégis olybá tűnt. Bátyus, meg arról
magyarázott, hogy mekkora bravúr, hogy ilyen sodrás mellett ki
tudják emelni a hajót. Ő elvégezte a katasztrófa mentő
tanfolyamot és nem tudja nem szakmailag szemlélni. Mégis ez a nagy
fokú buzgóság számomra visszatetsző volt. Úgyhogy megkértem,
hogy menjünk onnét és inkább ne nézzük. Elsétáltunk a Margit
szigetig. Bátyus megkérdezte, hogy nem akarom a hídon hagyni a
virágot, de én a Dunába akartam dobni. Szóval tovább sétáltunk.
Utána még hosszasan ültem egy padon a vizet bámulva, míg bátyus elmerült a mentés tanulmányozásában. Egy
motorcsónak küzdött az árral szemben és alig haladt előre.
Visszaemlékeztem a 2014-es hajókatasztrófára amit Szöulból
éltem át…
Aznap elmentem az HUFS-be. Vártuk a tanárokat, de nem jöttek.
Aztán valaki mégis kinyitotta az ajtót. A tanár arcán látszott,
hogy nagy baj van. De én akkor még nem tudtam annyira
koreaiul, hogy megértsem, az osztálytársak, pedig angolul nem. Ugyan nem értettem, hogy mi történik körülöttem, de
felfogtam a helyzet komolyságát. Talán mégis megtámadtak minket
az észak koreaiak és most mindnyájan meg fogunk halni. Atombombát
nem dobtak Szöulra. Azt azért mégis észrevettem volna. Talán az
iskolában volt valamilyen haláleset. Talán öngyilkos lett az
egyik diák? Megkérdeztem az egyszem barátnőmet, hogy mi történt,
mire ő valamit magyarázott a be-ről(배).
Amit aztán végképp nem tudtam felfogni. Mert a 배
szó egyszer lehet körte is meg hajó is. Körte
biztosan nem lehet. Ha valami baj van a körtékkel attól nem lenne
ilyen hangulat. No, de mi lehet a hajókkal? Csak nem megszállták
az országot?
Így jobb híján haza indultam szakkei lakásomba. Az emberek
furcsán viselkedtek az utcán és a metrón. Mindenkinek aggodalom
és kétségbeesés ült az arcán. Lehet, hogy mégis anyámnak volt
igaza és a végén háborúba keveredtem? Szürreális hangulat
uralkodott. Néhányan még sírtak is. A metróról leszállva
végigbandukoltam a mindig zajos boltokkal és bódékkal teli utcán.
Itt még akkor is zajlott az élet, ha az éjszaka kellős közepén
sétáltál haza. Aznap mégis kihalt volt az utca. Hol lehetnek az
emberek?
A lakásba hazaérve I néni fogadott. Az arca fel volt duzzadva
a szemei pedig pirosak voltak a sírástól. Akkor jöttem rá, hogy mi
történt. Hajókatasztrófa történt több száz diákkal a
fedélzeten. A koreaiak pedig úgy tekintenek a gyermekeikre mint egy
kincsre. A koreai szülő képes akár a felnőtt gyermekével is egy
ágyban aludni. A szülők és a gyermekük sokszor couple pólót
húz és elmegy úgymond randizni. Egy ilyen társadalomban egy olyan
katasztrófa, ahol gyermekek élete kerül veszélybe…
Megbocsájthatatlan. Ez volt az az időszak, amikor hagyományosan a
diákok osztálykirándulásra indultak. Dzsedzsu szigete pedig a
legnépszerűbb úti célnak számított. I néni átölelt és
sírt. Aztán elmondta. A fia iskolája egy héttel későbbre
tervezte a hajós kirándulást Dzsedzsu szigetére. Mi történt
volna, ha a katasztrófa egy héttel később történik? Ez
megtörténhetett volna vele is. Mit érezhetnek a szülők? Azért
még reménykedtünk. Légbuborék volt a hajóban. A gyerekek még
üzeneteket küldtek a családjuknak, barátaiknak. Hányan élhetnek
még? Napokig reménykedtünk és az egész ország imádkozott.
Mikor mentik már ki a gyerekeket, hiszen még élnek? Mikor fogy el
a levegő? Aztán levegőt pumpáltak a hajótestbe. De addigra már
nem érkezett több üzenet a gyerekektől. Aztán elkezdték
rebesgetni, hogy most már nincs több remény. A városháza
környéke szalagokkal és tüntetőkkel lett tele. A kormány, hogy
kezelhette ilyen érzéketlenül a helyzetet? Hogy engedhettek egy
olyan hajót a vízre, ami ennyire nem felel meg a biztonsági
előírásoknak. Az hogy eredetileg japán hajó volt, még olaj volt
a tűzre. Egy ország gyászolt és kétségbeesve kereste a
miértekre a választ.
Számomra összemosódnak ezek a napok. Arra emlékszem, hogy
próbálok tanulni, de nem tudok koncentrálni. Nem tudok nem
gondolni azokra a gyerekekre. Arra is emlékszem, hogy Jerry elkezdte
mondogatni, hogy ebben az országban ő már nem szeretne több
gyereket. Ez volt az első hasadék közöttünk. Addig folytonos
volt a gyerek kérdés. És ugyan ezt értelmetlenül korainak
tartottam, mégis eljátszottam a gondolattal. Az hogy ő nem akar
már többet tőlem gyereket, az azért fájt, annak ellenére, hogy
nagyon is tisztába voltam én avval, hogy ez mennyire érzékeny
időszak számára. Elmesélte, hogy annak idején ő is részt vett
a nagy diáktüntetésekben, ami akkoriban életveszélyes volt. És
folyton hangoztatta, hogy a buta öregek, mint ahogy az ő anyja is,
még mindig tartanak képet a falon Bak Jeonghui-ról (박정희)
az elnöknő apjáról, aki egy zsarnok volt. Az öregeket
megtéveszti, hogy abban az időszakban elindult a gazdasági
növekedés. De Jerrynek abban igaza van, hogy Bak Jeong-hui áruló
volt és zsarnok. Jerry
szenvedélyesen gyűlölte Bak
Geun-hye-t már a katasztrófa
előtt is. Én pedig azért elgondolkoztam, hogy ha
Jerry 1975-ben született, akkor vajon hány évesen kezdett el a
tüntetésekre járni, főleg hogy a szülei nem fordultak a hatalom
ellen. És az is benne volt a
pakliban, hogy Jerry valójában idősebb annál mint aminek mondja
magát.
De
sokan kezdték el még gyűlölni
Bak
Geun-hye-t
akkoriban.
-Amikor
Angliában voltál gondoltam aggódtam érted, hogy te hogy éled meg
ezt az egészet.
-Hát
tudod ott voltam amikor a nagy hajó katasztrófa történt...
-De
nem buktál ki nagyon?
-Igazából
csak egy nappal később tudtam meg. És ha dolgozom akkor nem
mutathatok nagyon érzelmeket.
-És
hogy érzed magad most?
-Nem tudom leírni.
Olyan furcsa. Ezt csak az értheti meg, aki látta már a halált.
-Ezt
nem gondoltam volna, de te még nálam is érzékenyebb vagy.
-Lehet.
Most
inkább menjünk innét.
-Nézd
most emelték ki a hajót.
-Menjünk
inkább...
Én
nem szeretnék belemenni, hogy a Budapesti baleset kinek a hibája
volt. Kimaradtam a tudósítások és a cikkek legtöbbjéből. Azt
tudom csak, hogy katasztrófa ide vagy oda, az angolok nem vették le
az ITV-ről a Viking hajókirándulások reklámjait. Én
pedig minden nap láthattam, ahogyan a parlamenttel reklámozzák a
Viking hajókat. És persze nem velük történt és nem is
Angliában, de akkor is rosszul esett látni.
Szerintem
a halált tisztelni és félni kell, mert egyszer mindenki életébe
eljön.


