Hajó

Nagyon ritkán iszom alkoholt, de tegnap ittam. A szabályokat megszegvén otthon, egyedül. És aztán barátokkal körbevéve felszakadt végre az egy hónapig gyűjtött feszültség és kicsordult a pohár. Nem tudom meddig sírtam aztán, de egyszer csak nem sírtam már többet. A méreg és a fájdalom kiürült.

Kedden a Margit szigeten ültem amikor végre kiemelték a Hableányt. Előtte elsétáltunk a parlament előtt. Bátyus éppen fejtegette, hogy a trianoni aláírás gyűjtésnek semmi értelme, mert nem is az a békeszerződés a joghatályos. De én csak fél füllel hallgattam. Tekintetem a virágágyást fürkészte és nem akartam a vízre nézni. Furcsán éreztem magam. Mint egy olyasvalaki, akinek már két ember halt meg a karjai között a halálhoz ambivalens érzések kötnek. Ilyenkor nem tudom, hogy mit is érzek valójában. Körbe vesz valamiféle burok amin keresztül szemlélem a világot. Mondtam is bátyusnak, hogy ha lehet én most nem szeretnék beszélni, és inkább hallgassunk.

Bátyus megállt a kordon szélénél, ahol kisebb fajta tömeg volt.

-Gyere! Innét már lehet látni.- Talán egy pillanatra oda is néztem, de rossz érzés volt. Olyan tiszteletlen. Az emberek úgy bámulták, mint valami szenzációt. Nem biztos, hogy úgy nézték, de nekem mégis olybá tűnt. Bátyus, meg arról magyarázott, hogy mekkora bravúr, hogy ilyen sodrás mellett ki tudják emelni a hajót. Ő elvégezte a katasztrófa mentő tanfolyamot és nem tudja nem szakmailag szemlélni. Mégis ez a nagy fokú buzgóság számomra visszatetsző volt. Úgyhogy megkértem, hogy menjünk onnét és inkább ne nézzük. Elsétáltunk a Margit szigetig. Bátyus megkérdezte, hogy nem akarom a hídon hagyni a virágot, de én a Dunába akartam dobni. Szóval tovább sétáltunk. Utána még hosszasan ültem egy padon a vizet bámulva, míg bátyus elmerült a mentés tanulmányozásában. Egy motorcsónak küzdött az árral szemben és alig haladt előre. Visszaemlékeztem a 2014-es hajókatasztrófára amit Szöulból éltem át…

Aznap elmentem az HUFS-be. Vártuk a tanárokat, de nem jöttek. Aztán valaki mégis kinyitotta az ajtót. A tanár arcán látszott, hogy nagy baj van. De én akkor még nem tudtam annyira koreaiul, hogy megértsem, az osztálytársak, pedig angolul nem. Ugyan nem értettem, hogy mi történik körülöttem, de felfogtam a helyzet komolyságát. Talán mégis megtámadtak minket az észak koreaiak és most mindnyájan meg fogunk halni. Atombombát nem dobtak Szöulra. Azt azért mégis észrevettem volna. Talán az iskolában volt valamilyen haláleset. Talán öngyilkos lett az egyik diák? Megkérdeztem az egyszem barátnőmet, hogy mi történt, mire ő valamit magyarázott a be-ről(배). Amit aztán végképp nem tudtam felfogni. Mert a 배 szó egyszer lehet körte is meg hajó is. Körte biztosan nem lehet. Ha valami baj van a körtékkel attól nem lenne ilyen hangulat. No, de mi lehet a hajókkal? Csak nem megszállták az országot?

Így jobb híján haza indultam szakkei lakásomba. Az emberek furcsán viselkedtek az utcán és a metrón. Mindenkinek aggodalom és kétségbeesés ült az arcán. Lehet, hogy mégis anyámnak volt igaza és a végén háborúba keveredtem? Szürreális hangulat uralkodott. Néhányan még sírtak is. A metróról leszállva végigbandukoltam a mindig zajos boltokkal és bódékkal teli utcán. Itt még akkor is zajlott az élet, ha az éjszaka kellős közepén sétáltál haza. Aznap mégis kihalt volt az utca. Hol lehetnek az emberek?

A lakásba hazaérve I néni fogadott. Az arca fel volt duzzadva a szemei pedig pirosak voltak a sírástól. Akkor jöttem rá, hogy mi történt. Hajókatasztrófa történt több száz diákkal a fedélzeten. A koreaiak pedig úgy tekintenek a gyermekeikre mint egy kincsre. A koreai szülő képes akár a felnőtt gyermekével is egy ágyban aludni. A szülők és a gyermekük sokszor couple pólót húz és elmegy úgymond randizni. Egy ilyen társadalomban egy olyan katasztrófa, ahol gyermekek élete kerül veszélybe… Megbocsájthatatlan. Ez volt az az időszak, amikor hagyományosan a diákok osztálykirándulásra indultak. Dzsedzsu szigete pedig a legnépszerűbb úti célnak számított. I néni átölelt és sírt. Aztán elmondta. A fia iskolája egy héttel későbbre tervezte a hajós kirándulást Dzsedzsu szigetére. Mi történt volna, ha a katasztrófa egy héttel később történik? Ez megtörténhetett volna vele is. Mit érezhetnek a szülők? Azért még reménykedtünk. Légbuborék volt a hajóban. A gyerekek még üzeneteket küldtek a családjuknak, barátaiknak. Hányan élhetnek még? Napokig reménykedtünk és az egész ország imádkozott. Mikor mentik már ki a gyerekeket, hiszen még élnek? Mikor fogy el a levegő? Aztán levegőt pumpáltak a hajótestbe. De addigra már nem érkezett több üzenet a gyerekektől. Aztán elkezdték rebesgetni, hogy most már nincs több remény. A városháza környéke szalagokkal és tüntetőkkel lett tele. A kormány, hogy kezelhette ilyen érzéketlenül a helyzetet? Hogy engedhettek egy olyan hajót a vízre, ami ennyire nem felel meg a biztonsági előírásoknak. Az hogy eredetileg japán hajó volt, még olaj volt a tűzre. Egy ország gyászolt és kétségbeesve kereste a miértekre a választ.

Számomra összemosódnak ezek a napok. Arra emlékszem, hogy próbálok tanulni, de nem tudok koncentrálni. Nem tudok nem gondolni azokra a gyerekekre. Arra is emlékszem, hogy Jerry elkezdte mondogatni, hogy ebben az országban ő már nem szeretne több gyereket. Ez volt az első hasadék közöttünk. Addig folytonos volt a gyerek kérdés. És ugyan ezt értelmetlenül korainak tartottam, mégis eljátszottam a gondolattal. Az hogy ő nem akar már többet tőlem gyereket, az azért fájt, annak ellenére, hogy nagyon is tisztába voltam én avval, hogy ez mennyire érzékeny időszak számára. Elmesélte, hogy annak idején ő is részt vett a nagy diáktüntetésekben, ami akkoriban életveszélyes volt. És folyton hangoztatta, hogy a buta öregek, mint ahogy az ő anyja is, még mindig tartanak képet a falon Bak Jeonghui-ról (박정희) az elnöknő apjáról, aki egy zsarnok volt. Az öregeket megtéveszti, hogy abban az időszakban elindult a gazdasági növekedés. De Jerrynek abban igaza van, hogy Bak Jeong-hui áruló volt és zsarnok. Jerry szenvedélyesen gyűlölte Bak Geun-hye-t már a katasztrófa előtt is. Én pedig azért elgondolkoztam, hogy ha Jerry 1975-ben született, akkor vajon hány évesen kezdett el a tüntetésekre járni, főleg hogy a szülei nem fordultak a hatalom ellen. És az is benne volt a pakliban, hogy Jerry valójában idősebb annál mint aminek mondja magát. De sokan kezdték el még gyűlölni Bak Geun-hye-t akkoriban.

-Amikor Angliában voltál gondoltam aggódtam érted, hogy te hogy éled meg ezt az egészet.

-Hát tudod ott voltam amikor a nagy hajó katasztrófa történt...

-De nem buktál ki nagyon?

-Igazából csak egy nappal később tudtam meg. És ha dolgozom akkor nem mutathatok nagyon érzelmeket.

-És hogy érzed magad most?

-Nem tudom leírni. Olyan furcsa. Ezt csak az értheti meg, aki látta már a halált.

-Ezt nem gondoltam volna, de te még nálam is érzékenyebb vagy.

-Lehet. Most inkább menjünk innét.

-Nézd most emelték ki a hajót.

-Menjünk inkább...

Én nem szeretnék belemenni, hogy a Budapesti baleset kinek a hibája volt. Kimaradtam a tudósítások és a cikkek legtöbbjéből. Azt tudom csak, hogy katasztrófa ide vagy oda, az angolok nem vették le az ITV-ről a Viking hajókirándulások reklámjait. Én pedig minden nap láthattam, ahogyan a parlamenttel reklámozzák a Viking hajókat. És persze nem velük történt és nem is Angliában, de akkor is rosszul esett látni.

Szerintem a halált tisztelni és félni kell, mert egyszer mindenki életébe eljön.