A sziréna

    Szöulban mindig otthon és biztonságban éreztem magam. Egy rövid időt leszámítva. Amikor másodjára tértem vissza Szöulba pénzügyi megszorítás ürügyén gyakran gyalog tettem meg az iskolám és a lakhelyem közötti egy órás útszakaszt. Egy ilyen alkalom egyikén esett meg velem, hogy azon kaptam magam, hogy az amúgy igen is forgalmas utca hirtelen üres lett. Egy fia lélek sem lézengett az utcán.

    Ábrándozó ember lévén az utcán sétálva el szoktam merülni a saját ábrándvilágomban és nem mindig veszek tudomást a külvilágról. Így csak arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa. Hová tűntek az emberek? És ekkor hallottam meg a szirénát. Mintha egy hirtelen álomból riadtam volna fel. Itt vagyok vagy fél órányi járásra a legközelebbi metró lejárótól és sehol egy lélek sem. Mi történhetett? Hirtelen bevillant a kép, ahogy anyám mondja nekem, hogy ne menjek Szöulba, mert a fejem tetejére fognak dobni egy atombombát. Miért is nevettem ezen. Most aztán bajban vagyok. Megérintett a pánik szele. Minden kihalt és minden zárva. Ha valóban bomba támadás van akkor én most teljesen sebezhető vagyok. Nincs hová bújnom. Aztán Jerryre gondoltam, aki annyira komolytalannak tartotta a háborús fenyegetést. Szép. Ha mégis ledobnak egy bombát a fejünkre én esküszöm, hogy elkalapálom. Nem mintha sok esélyem lenne az után, ha mégis eltalálna egy bomba. Azt úgysem élném túl. De mégis, hogy lehetnek a koreaiak ilyen nemtörődömek a feléjük irányuló fenyegetettséggel szemben. Most már nincs mit tenni. Itt vagyok és, ha pont arra jön egy repülő, akkor amilyen mázlim van pont engem talál el.
    Felnéztem az égre, amin nem volt egy fia felhő sem. Szikrázó napsütés és nagyon meleg. Abszurd helyzet, hogy pont egy ilyen gyönyörű nap örültek volna meg az északiak. Ahogy szedtem a lépteimet az ingem rám tapadt az izzadságtól. Repülőnek pedig nyoma sem. Erőt vettem a pillanatnyi pánik hangulaton és tovább sétáltam a legközelebbi metró megálló irányába.
    A szirénák pedig tovább szóltak. A sosem alvó Szöul üresen egy olyan látvány, mellyel még sosem találkoztam. Ugyan minden nap arra sétáltam, de erre nem voltam felkészülve. Mintha valamilyen égből jött űrlény csapat kiszippantott volna minden élőlényt a városból és én lettem volna az egyetlen ember aki valahogy kimaradt. Rám tört a magány érzés. Hiába hallottam a szirénákat, akkor is olyan csendes volt az emberek nélkül. Vajon milyen lehetett a háborúban amikor lebombázták a nagymamáék házát Sopronban. Ő vajon mit érezhetett? Sosem kérdeztem meg. Azt persze sokszor mesélte, hogy az érettségire a háború alatt készült és, hogy annyira éhes volt, hogy potyogott a könny a szemeiből. De azt nem tudtam soha sem meg, hogy milyen érzés volt számára, amikor meghallotta a szirénákat, vagy azt hogy mire gondolhatott amikor kimentek a bunkerből és a házuk helyén csupán romok várták őket.
    Haladtam a legközelebbi metró megálló irányába. Megérkeztem Szodemun megállóhoz (서대문역). Megnyugodtam. Most már biztonságban vagyok. Itt a bunker. Lementem és csodák csodájára nem halt ki az emberiség és nem dobtak rám atom bombát. Az emberek arcán nem volt semmiféle reakció. Csupán én ijedtem meg. A metró ugyanúgy működött. Amire haza értem már nyoma sem volt a szirénázásnak.

Irány Hongdae (홍대)

    Jerryvel az első közös vacsoránk után egyenesen Hongdéba (홍대) vitt az utunk. Átvergődtünk a városháza metrómegálló embertömegén. Már amikkor a közös vacsoránkhoz indultam, sokan voltak, de így este tíz felé már igazán szembetűnő volt, hogy mennyivel többen vannak itt mint Pesten. Úgy sodort a tömeg, mintha valamilyen populáris fiúbanda koncertjén lettünk volna. Már korábban is feltűnt, hogy a fali panelok jelzik, hogy hol jár éppen a metró szerelvény. Ez kimondottan kényelmes dolog, mert megkönnyíti a várakozást. Nem mintha olyan ritkán járna. A metró Szöulban szinte mindenhol ott van. Lehetetlen eltévedni (Jerrynek persze nem), hiszen akármerre is mész, előbb utóbb beleütközöl egy metró megállóba. Onnét pedig ott a metró térkép. Első utazásom alkalmával még nem voltam annyira magabiztos a közlekedés terén. A direkt a Szöuli kiruccanásomra beszerzett telefonom ugyanis minden beharangozás ellenére sem rendelkezett koreai offline térképpel. Sim kártya híján pedig csak a screenshotokra támaszkodhattam. A latin betűs térképek pedig annak ellenére is nehézséget okoztak, hogy valójában minden egyes megálló három nyelven van kiírva. De akkor ott volt Jerry és biztonságban voltam. Édesanyám velem ellentétben szív infarktust kapott volna a megálló belsejében található gázállacoktól, melyek arra az esendőségre szolgáltak, hogy ha véletlenül jobban megmozdulna észak legyen hová bújni és védekezni. A Szöuli metró az egy az egész várost behálózó bunker hálózat. Jerry szerint a koreaiak azért sem félnek a háborús fenyegetettségtől, mert a metró szó szerint atom biztos, és ha úgy hozza a sors, akkor hosszú ideig elélnek a föld alatt az emberek. Jerry belém karolt és próbált közelebb húzni a kapukhoz. Az első vonatra nem fértünk fel, annyian voltak. Jerry szerint amúgy sem lehet az észak koreai diktátort komolyan venni. Szerinte akár hányszor elfogy az étel szállítmány csinálnak egy atom kísérletet, de olyan fejletlen a technikájuk, hogy avval a légynek sem tudnának ártani. A nyugati média pedig szereti felfújni az egészet.
    Megkérdeztem Jerryt, hogy mi a funkciója a kapuknak, bár sejtettem a választ. Elgondolkoztató, hogy a HUFS megállójánál csak korlát van, pedig náluk a legmagasabb az öngyilkosság aránya. Aztán lehetséges az is, hogy akit már felvettek oda az biztos jövő előtt áll és esze ágában sincs meggondolatlanul ugrálni.
    Sikerült végre felférni a kocsira. Mozdulni sem tudtunk, de azt azonban rögtön észrevettem, hogy a koreaiak nem ülnek soha az öregeknek és terheseknek fenntartott székekre, még akkor sem, ha a kocsi tömve van és közel, s távolban sincs idős, vagy terhes. Megijedtem, hogy vajon hogy fogunk lejutni a vagonból, de Jerry mondta, hogy nézzek körbe. Körülöttünk csupa egyetemista korabeli fiatal volt, a többségük alternatív stílust idéző öltözékben. Rögtön megértettem, hogy nem lesz bajunk a leszállással. Utoljára akkor tapasztaltam ilyen tömeget, amikor elmentem a 15 éves Kispál koncertre és lerántott a tömeg és megtapostak. Szerencsémre a koreai fiatalok kevésbé lökődtek és ha a talpuk alá is kerültem volna akkor is kevesebb súllyal kellett volna megbirkóznom. Felfelé lépésben haladtunk és én azon koncentráltam, hogy ne lépjek senkinek a lábára (Különös hiány érzetem volt, de ezt a folytonos érzést nem tudtam megmagyarázni egészen addig amíg haza nem értem Magyarországra.). 
    Ez a megálló jobban tele volt ruha üzletekkel, mint a másik, de a fiatalok hegyétől nehezen lehetett hozzá férni. Felkúsztunk a lépcsőn és üdítő érzés volt a friss csípősen hideg levegő. Jerry már sokat mesélt erről a környékről. Itt töltötte fiatal egyetemista éveinek többségét. Itt szórakozott, itt léptek fel a rock bandájával (mondta, hogy abba hagyta, mert a lányoknak akkoriban nem jöttek annyira be a rock zenészek), itt ettek. Jerry szerint Hongdae nagyon megváltozott, ma már sokkal inkább turista hely és még drága is lett. Az ő idejében még megfizethető volt a helyi diákoknak, de az itt játszódó drámák miatt túl népszerű lett az árakat pedig felemelték. Valóban, ha hallgatóztam hallottam fiatalokat kínaiul, japánul és angolul csevegni. Mint pécsi lakos ez számomra nem megrázó, hiszen mindig úgy véltem, hogy az én városom olyan (internacionális) mint London, csak kicsiben. De Jerry ilyen szempontból régivágású volt. Vissza sírta, az időket, amikor még nem igen láttak turistát. Oly vehemenciával szidta a külföldiek viselkedését, hogy néha legszívesebben elszaladtam volna mellőle, ha nem ő lett volna az egyszem biztosítékom arra vonatkozóan, hogy én akár aznap még épségben haza jutok. Már korábban is rájöttem, de Jerry még az én kritikusságomat is felülmúlta. Mindenre akadt valamilyen negatív megjegyzése. A fiatalok túl kirívóan öltözködtek, túl sok volt a nem autentikus koreai tulajdonú üzlet, túl sok volt az ember...

    Jerryvel sokáig kavarodtunk az utcákon. Nem igazán találta meg a helyet ahová menni akart. De én nem bántam, legalább többet láttam a negyedből. Közben pedig mesélt, hogy milyen volt itt fiatalnak lenni. Mondta, hogy minden bizonnyal mi vagyunk itt a legöregebbek. Huszonkilenc évesen nem éreztem magam annyira öregnek, de Jerry folyton kihangsúlyozta, hogy más már ennyi idősen karriert épít, vagy legalábbis már házas és családanya. Kilyukadtunk a híres játszótéren, mely rengeteg sorozatban szerepelt. Mondanom sem kell, hogy Jerry nem igazán ide akart jönni, de az ő tájékozódási képességeinek későbbi megismerése után, ez nem volt meglepő. Éppen koncert volt. Hongdéban mindig találsz valamilyen utcai koncertet. Sok producer jár erre friss tehetségek után kutatva és ezt a zenészek is tudják. Engedély fejében bárki felléphet és ezzel a zenészek élnek is. Hallgattuk egy kicsit a koncertet. Megállapítottuk, hogy a zene éppen, hogy csak hallgatható, és mentünk is tovább.
    Bevetődtünk egy kis elhagyatottnak tűnő sikátorba, ahonnét be lehetett menni egy bárba. Azon kevés helyek közé tartozott mint kiderült, ahol még lehetett dohányozni. Nem igazán vettem a lapot, hogy ez most egy romantikus hely lenne. Sötét volt, és feltűnően csak párok voltak. Én előkaptam a dohányom, és sodortam magamnak egy cigarettát. Ez egy olyan szertartás, amit még az érettségi évében sajátítottam el. Jerry elkerekedett szemekkel bámult. 
-Te most mit csináltál?? -kérdezte a megdöbbenését egy cseppet sem leplezve. Szerintem tetszett neki, de ezt próbáltat palástolni.
-Sodortam egy cigarettát. -mondtam szenvtelenül.
-Nincs neked rendes cigarettád?
-Nem nagyon szeretem, mert nem látom mi van benne.
-Nos Koreában nem lehet kapni dohányt és mivel itt nincs ilyen ezért most mindenki azt hiszi itt a bárban, hogy te kábítószert szívsz. -Már korábban is történt velem ilyen, amikor még nem használtam füstszűrőt (mert még nem voltam elég ügyes), és trombita alakúra sodortam a cigarettámat (el kell ismernem, hogy az valóban úgy nézett ki) és egy kisgyermekes anyuka pánikkal az arcán rángatta tőlem messzebb a gyermekét.- 
Nem tudom, hogy a kábítószerezésre emlékeztető mivolta, vagy csak szimplán a nyelvem látványa miatt, de valahányszor előkaptam a dohányomat, megsodortam és megnyálaztam a papírt Jerry tátott szájjal bámult. 
-Ezt hol tanultad?
-Egy tanárom mutatta még amikor gimnazista voltam. Eleinte nagyon nehéz volt, de megszerettem a szertartását. Így jobban megadod a módját, mint, ha megvennéd a paklit.
-Lehet, de meg kell ígérned, hogy Koreában nem szívsz többet ilyet. Mit szólnál hozzá, ha vennék neked egy cigarettát és tovább állnánk.
    Kimentünk a bárból és beléptünk egy kisboltba. Jerry figyelmeztetett, hogy hangosan köszönjek és hajoljak meg és ne legyek olyan udvariatlan mint a többi turista. Vett nekem cigarettát, és megkérdezte, hogy értettem e azt amit ő mondott az eladónak. Én egy szót sem értettem.
    A következő utunk egy emeleti bárba vitt, ahol szárított grillezett tinta halat ettünk. Sosem volt még részem ilyesmiben. Rágós volt és olyan édes sós. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy én szeretem e ezt vagy sem. Sok helyen árulják az utcán és ha nem ettem volna belőle azt hittem volna, hogy ez a szárított halat még meg kell főzni, de azt semmi esetre sem, hogy csak szimpla grillezés után fogyaszthatóvá válik. A hő hatására ugyanis felpuhul egy rövid időre. Amint kihűl megint fogyaszthatatlanul kemény lesz az állaga. A hely amúgy nem volt igazán bizalomgerjesztő, de legalább lehetett dohányozni. Egy nagy kivetítő volt mögöttünk ahová amerikai és angol fiú bandák klippejit vetítették. Azokat a zenéket, amik ugyan nosztalgikusak voltak, hiszen kamasz koromban voltak népszerűek, viszont sosem szerettem őket. Jerryt az Amerikában töltött időre emlékeztette. Szeretett hencegni a hódításaival. Természetesen Amerikában is volt egy barátnője, akit el akart venni feleségül, de az apja másként látta a fia jövőjét és haza rendelte Szöulba. 
    Fojtogatott a hely, de az ablakra tekintve észrevettem, hogy havazik. A beszélgetésekkel töltött álmatlan éjszakák alkalmával Jerry gyakran emlegette, hogy milyen hideg van Szöulban és mennyi a hó. Én pedig irigykedve olvastam az esős Angliában. Abban az évben hiába tértem haza karácsonyra Pécsett húsz fok körüli hőmérséklet fogadott. Hóember készítés helyett napoztak az emberek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni a hó. A bárból kiérve bámultam az eget és a hókristályokat. A levegő kristály tiszta volt és dermesztően hideg. A pelyhek látványa pedig melegséggel töltött el. Végre ott vagyok ahol lenni szeretnék és még az annyira vágyott hóesést is megkaptam.
    Haza felé menet még ettünk egy keránbangot (계란빵). Ez az étek az egyik kedvenc utcai eledelemmé vált. Egy hosszúkás ovális piskóta szerű enyhén édes tészta a tetején egy erősen átpárolt tükörtojással (párszor megkíséreltem otthon, de valahogy sosem lett olyan mit az igazi).

    Első estém Jerryvel igazán otthonosra sikeredett. Olyan volt mint egy öreg barát. Mindent tudott rólam és mégsem unatkoztam. Mindenről és mindenkiről tudtunk beszélni. Az idő pedig szédületes iramban szaladt és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lekéstük az utolsó metrót, de ennek ellenére sem pánikoltam. Valamiért bíztam Jerryben és ez akkor sem inogott nagyom meg, amikor a taxi nem éppen abban az utcában tett kiahová érkeznünk kellett volna és jó hosszú ideig csatangoltunk amire végre megtaláltam a jó utat.

HUFS

A Koreai Külföldi Nyelvű Egyetem vagyis HUFS (한국외국어대학교) Szöul egyik legjobb egyeteme, sőt QS Világ Egyetemei rangsorán a legjobb koreai egyetemként szerepel. 1954-ben alapította Kim Heung-Bae. Kezdetben csak franciát, oroszt, angolt, németet, spanyolt, németet és kínait tanítottak, de az évek folyamán kibővült. 1981-ben egy új épülettel bővült a Szöul vonzás körzetében található Yonginban, ahol aztán helyet kapott többek között Erdély után a második legnagyobb az anyaországon kívüli magyar tanszék. A fotók alapján a HUFS egy grandiózus egyetem. Az itt végzett diákok könnyebben találnak munkát mint a más egyetemek diákjai. Ezek alapján tökéletes választásnak tűnt. Be is iratkoztam egy három hónapos intenzív nyelvtanfolyamra és szentül meg voltam győződve arról, hogy három hónap alatt milyen jól meg fogok tanulni koreaiul.

Az elsző nap ragyogó napfény köszöntött minket. Az előző hét folyamán már azok a diákok  akik már tanulták a nyelvet letettek egy csoport elhelyezési tesztet, azok pedig akik nem tanultak még koreait automatikusan a kezdő csoportba kerültek. Az osztálytermünk a központi épület bal oldalán volt. A csoport tagjai majdnem mid ugyanabból az országból kerültek ki és az az ország Kína volt. Volt még egy Üzbég fiú, aki csupán az első héten járt be és kettő vietnami (egy fiú és egy lány) és egy tajvani lány. Mint rá kellett jönnöm, az osztályomból csupán kettő ember beszélt angolul, de ők is az alapnál is alapabb szinten. A tanárok természetesen nem tudtak angolul és a nonverbális kommunikáció elvei alapján próbáltak tanítani. Nem baj, gondoltam, hiszen én szeretem az Activityt. No de úgy tűnik, hogy az ázsiai nonverbális kommunikáció sokban különbözik az európaitól.

Jerry természetesen kiakadt rám. 

-Én ugye megmondtam, hogy tanulj meg írni és olvasni mielőtt ide jössz! Biztos, hogy rajtad kívül már mindenki tud írni és olvasni!

Nem mintha nem tanultam volna. Kihasználtam az összes appot ahol hángült (한글) lehetett tanulni, és én azt hittem, hogy tudok is olvasni és írni. De a diszlexia nagy úr, meg az a tény is hogy nem merek mások előtt hangosan olvasni. -Világ életemben pocsék tanuló voltam... Vagyis pontosítok. Az íráson kívül nem érdekelt semmi. Egy tantárgy sem. A jegyeim is borzalmasak voltak. Valamilyen csoda folytán viszont az egyetemen máshogy alakult. Az a csoda pedig egy igen zűrös párkapcsolat utáni szakítás volt, ami annyira kikészített, hogy minden áron meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Nagy szerencsére pont vizsga időszak előtt történt a sajnálatos eset. Így rájöttem, hogy amíg tanulok nem jár a fejem destruktív gondolatokon. Az eredmény pedig egy olyan bizonyítvány volt amiben csupán egy négyes csúfolkodott. Könnyen hozzászoktam, hogy az egyetemen jó tanuló vagyok és, hogy minden könnyen megy. Valahányszor édesanyám kiselőadást tartott, hogy mennyire keveset tanulok, előszedtem az ő indexét és az enyémet és pofátlanul megjegyeztem, hogy ha ő ennyit tanult, akkor miért voltak ilyen rosszak a jegyei. Ezek után sokként ért, hogy ennyire nem megy nekem a tanulás Szöulban.- Látszólag rajtam kívül mindenki gyorsan tanult és mindent felfogott. Én pedig folyamatosan tanultam. A metrón szótanuló kártyákkal, majd otthon éjfélig írtam a leckét és utána háromkor keltem és folytattam a tanulást. Az alvás olyan luxus volt, amit nem igazán engedtem meg magamnak. Természetesen abban a három órában sem ment, mivel az időeltolódás engem nagyon megviselt. Kimerült voltam és nagyon stresszes. I néni folyton biztatott, hogy menni fog ez és, hogy milyen szorgalmas vagyok, de a szorgalom nálam kevésnek bizonyult.

Az egyetemeken általában az a szokás, hogy az első héten megtanítják a diákokat olvasni. Ez alatt megtanulsz majdnem 500 szót. Ezek egy része konglish (angol szavak koreai helyesírással és kiejtéssel), más részük/többségük pedig kínai eredetű. Ezek után a kínai diákoknak szinte semmilyen szót sem kellett megtanulniuk és csupán a kiejtésre és a helyesírásra kellett fókuszálniuk. Én pedig vihettem haza a napi 100 szót és nekiállhattam szótárazni. A kínai diákoknak általában gondot okoz a kiejtés (főleg az 'L' betű) és a nyelvtan, nálam viszont a szavak megjegyzése és a helyesírás volt bonyolult. Szerencsére a magyar nyelvtan és a koreai hasonló logikán alapul, ezért meglepő módon a mások által utált nyelvtant találtam a legkönnyebbnek.

Sok mindenre nem jutott időm. Az osztálytársakon, és Jerryn kívül nem igazán jutott időm ismerkedni. Olyan ütemet diktáltunk, ami mellett (az én lassú tempómmal) még az étkezés mellett is tanulnom kellett. Azokat a napokat leszámítva amikor Jerryvel találkoztam, szinte semmi élvezetes sem történt velem. Másnak képzeltem el ezt a tanulmány utat, nagyon másnak.

Az osztályunkban volt egy magas pekingi fiú akivel feljártunk a tető teraszra dohányozni. Ő semennyire nem beszélt angolul. Folyton bámult, és egyszer összesúgott egy tajvani lánnyal engem nézve. Én pedig elkerekedett szemekkel kérdeztem meg, hogy mi baj van. Mire a lány elmondta nekem, hogy a fiú még nem látott senkit sem ilyen fehér bőrrel és, hogy szeretné megfogni az arcomat. A mutatóujjával megbökött és extázisban tört ki. Furcsa érzés volt és nem igazán tudtam sehová sem tenni. Jerry a hír hallatára persze teljesen felháborodott, hogy egy férfi tapogatja az ő barátnőjének az arcát.

Akkoriban folyton magassarkúban jártam, és úgy tanultam meg a metrón kapaszkodás nélkül megállni. Volt, hogy amikor a lányokkal utaztunk a tömött kocsiban ők belém kapaszkodtak, jelszóval, hogy én vagyok a legbiztosabb pont. A többi utas furcsán nézett ránk ugyan, de én megállapítottam, hogy egy dologban legalább jó vagyok.

Pár hét után képességek szerint szétbontották a két csoportot. Én és a magas fiú a gyenge csoportba kerültünk. Ekkor ismertem meg Cso Ullát. Az új tanárnőnk feltűnően csinos volt főleg az előző tanárnővel összehasonlítva és sokkal kedvesebb is. Úgy gondolták, hogy a mi csoportunk nem elég jó olvasásból, ezért újra elkezdtünk előröl mindent, csak dupla olyan ütemben, hiszen mindkét csoportnak ugyanazon a szinten kellett állnia a vizsgák kezdetéig. Addig minden jól is alakult ameddig le nem betegedtem. Az új csoport hamar összeszokott és sokszor gyakoroltunk együtt. A légkör is barátibban volt. A magas fiú nagyjából minden órán szerelmet vallott a tanárnőnek, aki elnézően mosollyal fogadta a bókokat és elmondta, hogy van barátja (nem sokkal később meg is házasodott és egy gyönyörű kislánya született).

Sajnos a megbetegedésem és két napi kihagyás az iskolában ilyen tempó mellett végzetesnek bizonyult. Hiába próbáltam behozni a lemaradást, nem igazán sikerült, és onnét már végképp nem fogtam fel semmit. És nagyjából másfél hónap küszködés után feladtam és rájöttem, hogy valamit bődületesen rosszul csinálok, és így nem fogok megtanulni koreaiul. Egy világ omlott össze bennem. Hiába tanultam egyfolytában, semmi eredménye nem volt. Az egyik reggel felkeltem és a Koreai Nemzeti Múzeumba mentem az iskola helyett.

Természetesen később folytattam a nyelvtanulást, de már egy másik történet.