Nosztalgia

    Néha még felhívlak. Azt hazudom, hogy még szeretlek. És te azt hazudod, hogy különleges vagyok számodra, hogy senki más sem ért meg. Aztán elmondom, hogy sosem bíztam meg benned, de biztonságban éreztem magam veled. Én is tudom, hogy paradox. Elmondod, hogy mennyire fájt amikor az elődödről beszéltem. Azt hitted, hogy még mindig őt szeretem…

Elmondod, hogy mennyire jók voltunk együtt az ágyban. És igazad van. Félek, hogy utánad már senki sem lesz olyan jó. Nem szeretem, hogy mindenkit hozzád hasonlítok. Elmondod, hogy milyen jó lenne újra együtt. Mindig más tervet szősz. Mint valami mézes madzag. Elhúzod az orrom előtt. Milyen jó lenne újra együtt… Költözzünk közösen egy a világtól elzárt országba… Nyissunk közösen éttermet… Éljünk együtt…

Az utolsó napomon még együtt akartál velem ebédelni. A repülő térre nem tudsz kikísérni, de még szívesen látnál utoljára. Én pedig először és utoljára rossz metró oldalra száltam. Így maradt az utolsó emlék rólad, ahogy a hajnalban kisétálunk a motelből. Te minden egyes járókelő láttán megrezzensz, mert azon a környéken dolgozol. Én pedig újra azt érzem, hogy nem vállalsz fel és nem bízhatok meg benned.

Néha azt kívánom bárcsak törlődnének a rólad őrzött emlékek. Milyen hasznos lehet az amnézia. De élénken emlékszem minden percre. Olyan voltál akár egy fölöttem guggoló varacskos béka. És hiába csókoltalak, te nem lettél szebb.

Az évek múltán a negatív emlékek elkopnak. Jön a hasztalan nosztalgia és a hamis jövő képek… Milyen jó lenne csak a jó emlékek vesznének, akkor könnyebb lenne elfelejteni.

És újra és újra azt hazudom, hogy téged szerettelek a legjobban, pedig már rég szétfoszlott a pénztátárca, amit tőled kaptam. A couple pulcsit pedig nem is emlékszem már, hogy kinek adtam. Azt a virágot pedig, amit nekem szedtél már rég kidobtam a medálból… bár a karkötő, az még meg van… mit ahogy az emlék foszlányok is… 

Hajó

Nagyon ritkán iszom alkoholt, de tegnap ittam. A szabályokat megszegvén otthon, egyedül. És aztán barátokkal körbevéve felszakadt végre az egy hónapig gyűjtött feszültség és kicsordult a pohár. Nem tudom meddig sírtam aztán, de egyszer csak nem sírtam már többet. A méreg és a fájdalom kiürült.

Kedden a Margit szigeten ültem amikor végre kiemelték a Hableányt. Előtte elsétáltunk a parlament előtt. Bátyus éppen fejtegette, hogy a trianoni aláírás gyűjtésnek semmi értelme, mert nem is az a békeszerződés a joghatályos. De én csak fél füllel hallgattam. Tekintetem a virágágyást fürkészte és nem akartam a vízre nézni. Furcsán éreztem magam. Mint egy olyasvalaki, akinek már két ember halt meg a karjai között a halálhoz ambivalens érzések kötnek. Ilyenkor nem tudom, hogy mit is érzek valójában. Körbe vesz valamiféle burok amin keresztül szemlélem a világot. Mondtam is bátyusnak, hogy ha lehet én most nem szeretnék beszélni, és inkább hallgassunk.

Bátyus megállt a kordon szélénél, ahol kisebb fajta tömeg volt.

-Gyere! Innét már lehet látni.- Talán egy pillanatra oda is néztem, de rossz érzés volt. Olyan tiszteletlen. Az emberek úgy bámulták, mint valami szenzációt. Nem biztos, hogy úgy nézték, de nekem mégis olybá tűnt. Bátyus, meg arról magyarázott, hogy mekkora bravúr, hogy ilyen sodrás mellett ki tudják emelni a hajót. Ő elvégezte a katasztrófa mentő tanfolyamot és nem tudja nem szakmailag szemlélni. Mégis ez a nagy fokú buzgóság számomra visszatetsző volt. Úgyhogy megkértem, hogy menjünk onnét és inkább ne nézzük. Elsétáltunk a Margit szigetig. Bátyus megkérdezte, hogy nem akarom a hídon hagyni a virágot, de én a Dunába akartam dobni. Szóval tovább sétáltunk. Utána még hosszasan ültem egy padon a vizet bámulva, míg bátyus elmerült a mentés tanulmányozásában. Egy motorcsónak küzdött az árral szemben és alig haladt előre. Visszaemlékeztem a 2014-es hajókatasztrófára amit Szöulból éltem át…

Aznap elmentem az HUFS-be. Vártuk a tanárokat, de nem jöttek. Aztán valaki mégis kinyitotta az ajtót. A tanár arcán látszott, hogy nagy baj van. De én akkor még nem tudtam annyira koreaiul, hogy megértsem, az osztálytársak, pedig angolul nem. Ugyan nem értettem, hogy mi történik körülöttem, de felfogtam a helyzet komolyságát. Talán mégis megtámadtak minket az észak koreaiak és most mindnyájan meg fogunk halni. Atombombát nem dobtak Szöulra. Azt azért mégis észrevettem volna. Talán az iskolában volt valamilyen haláleset. Talán öngyilkos lett az egyik diák? Megkérdeztem az egyszem barátnőmet, hogy mi történt, mire ő valamit magyarázott a be-ről(배). Amit aztán végképp nem tudtam felfogni. Mert a 배 szó egyszer lehet körte is meg hajó is. Körte biztosan nem lehet. Ha valami baj van a körtékkel attól nem lenne ilyen hangulat. No, de mi lehet a hajókkal? Csak nem megszállták az országot?

Így jobb híján haza indultam szakkei lakásomba. Az emberek furcsán viselkedtek az utcán és a metrón. Mindenkinek aggodalom és kétségbeesés ült az arcán. Lehet, hogy mégis anyámnak volt igaza és a végén háborúba keveredtem? Szürreális hangulat uralkodott. Néhányan még sírtak is. A metróról leszállva végigbandukoltam a mindig zajos boltokkal és bódékkal teli utcán. Itt még akkor is zajlott az élet, ha az éjszaka kellős közepén sétáltál haza. Aznap mégis kihalt volt az utca. Hol lehetnek az emberek?

A lakásba hazaérve I néni fogadott. Az arca fel volt duzzadva a szemei pedig pirosak voltak a sírástól. Akkor jöttem rá, hogy mi történt. Hajókatasztrófa történt több száz diákkal a fedélzeten. A koreaiak pedig úgy tekintenek a gyermekeikre mint egy kincsre. A koreai szülő képes akár a felnőtt gyermekével is egy ágyban aludni. A szülők és a gyermekük sokszor couple pólót húz és elmegy úgymond randizni. Egy ilyen társadalomban egy olyan katasztrófa, ahol gyermekek élete kerül veszélybe… Megbocsájthatatlan. Ez volt az az időszak, amikor hagyományosan a diákok osztálykirándulásra indultak. Dzsedzsu szigete pedig a legnépszerűbb úti célnak számított. I néni átölelt és sírt. Aztán elmondta. A fia iskolája egy héttel későbbre tervezte a hajós kirándulást Dzsedzsu szigetére. Mi történt volna, ha a katasztrófa egy héttel később történik? Ez megtörténhetett volna vele is. Mit érezhetnek a szülők? Azért még reménykedtünk. Légbuborék volt a hajóban. A gyerekek még üzeneteket küldtek a családjuknak, barátaiknak. Hányan élhetnek még? Napokig reménykedtünk és az egész ország imádkozott. Mikor mentik már ki a gyerekeket, hiszen még élnek? Mikor fogy el a levegő? Aztán levegőt pumpáltak a hajótestbe. De addigra már nem érkezett több üzenet a gyerekektől. Aztán elkezdték rebesgetni, hogy most már nincs több remény. A városháza környéke szalagokkal és tüntetőkkel lett tele. A kormány, hogy kezelhette ilyen érzéketlenül a helyzetet? Hogy engedhettek egy olyan hajót a vízre, ami ennyire nem felel meg a biztonsági előírásoknak. Az hogy eredetileg japán hajó volt, még olaj volt a tűzre. Egy ország gyászolt és kétségbeesve kereste a miértekre a választ.

Számomra összemosódnak ezek a napok. Arra emlékszem, hogy próbálok tanulni, de nem tudok koncentrálni. Nem tudok nem gondolni azokra a gyerekekre. Arra is emlékszem, hogy Jerry elkezdte mondogatni, hogy ebben az országban ő már nem szeretne több gyereket. Ez volt az első hasadék közöttünk. Addig folytonos volt a gyerek kérdés. És ugyan ezt értelmetlenül korainak tartottam, mégis eljátszottam a gondolattal. Az hogy ő nem akar már többet tőlem gyereket, az azért fájt, annak ellenére, hogy nagyon is tisztába voltam én avval, hogy ez mennyire érzékeny időszak számára. Elmesélte, hogy annak idején ő is részt vett a nagy diáktüntetésekben, ami akkoriban életveszélyes volt. És folyton hangoztatta, hogy a buta öregek, mint ahogy az ő anyja is, még mindig tartanak képet a falon Bak Jeonghui-ról (박정희) az elnöknő apjáról, aki egy zsarnok volt. Az öregeket megtéveszti, hogy abban az időszakban elindult a gazdasági növekedés. De Jerrynek abban igaza van, hogy Bak Jeong-hui áruló volt és zsarnok. Jerry szenvedélyesen gyűlölte Bak Geun-hye-t már a katasztrófa előtt is. Én pedig azért elgondolkoztam, hogy ha Jerry 1975-ben született, akkor vajon hány évesen kezdett el a tüntetésekre járni, főleg hogy a szülei nem fordultak a hatalom ellen. És az is benne volt a pakliban, hogy Jerry valójában idősebb annál mint aminek mondja magát. De sokan kezdték el még gyűlölni Bak Geun-hye-t akkoriban.

-Amikor Angliában voltál gondoltam aggódtam érted, hogy te hogy éled meg ezt az egészet.

-Hát tudod ott voltam amikor a nagy hajó katasztrófa történt...

-De nem buktál ki nagyon?

-Igazából csak egy nappal később tudtam meg. És ha dolgozom akkor nem mutathatok nagyon érzelmeket.

-És hogy érzed magad most?

-Nem tudom leírni. Olyan furcsa. Ezt csak az értheti meg, aki látta már a halált.

-Ezt nem gondoltam volna, de te még nálam is érzékenyebb vagy.

-Lehet. Most inkább menjünk innét.

-Nézd most emelték ki a hajót.

-Menjünk inkább...

Én nem szeretnék belemenni, hogy a Budapesti baleset kinek a hibája volt. Kimaradtam a tudósítások és a cikkek legtöbbjéből. Azt tudom csak, hogy katasztrófa ide vagy oda, az angolok nem vették le az ITV-ről a Viking hajókirándulások reklámjait. Én pedig minden nap láthattam, ahogyan a parlamenttel reklámozzák a Viking hajókat. És persze nem velük történt és nem is Angliában, de akkor is rosszul esett látni.

Szerintem a halált tisztelni és félni kell, mert egyszer mindenki életébe eljön.

Jerry és a világmegváltó ötletek... és a negatív magyar lány

    Néha azt hiszem, hogy a férfi egy olyan kutya ami örökre megmarad kölyöknek. Még akkor is, ha esik az eső, fúj a szél vagy éppen leszakadt a több méteres hó, akkor is ránéz a gazdájára és csak az érdekli, hogy mikor mennek már végre játszani. És hiába vinné el más őt csak a gazdája érdekli, mert más úgysem értheti meg, meg aztán a gazdi úgyis a végelgyengülésig dobálja neki majd azt a lasztit. Pontosítva a kutya nagy ívben tesz másokra és csak a gazdájával termel szerelem hormont. Persze egy fenevad megszelídítése nem egyszerű feladat. Sok gondoskodást és rengeteg jutalomfalatot igényel. De, ha egyszer sikerült akkor a kutya követni fog. Némiképp problémát okoz, ha úgy hozzák a körülmények, hogy a kutya és a gazdája véletlenül 8314.9 km-re kerülnek egymástól, főleg ha az az eb nem rendelkezik éppen Lassie tájékozódási képességeivel. Persze modern világot élünk, az internet csodákra képes. És ilyenkor jönnek a csodás ötletek...

    

    Jerry egyik első gondolata egy ügynökség lett volna ahol a magyarok koreai working holiday vízumát kívánta volna intézni pénznek a fejében.

-Szerintem ez egy nagyon jó ötlet. Nálunk van ilyen azoknak az embereknek akik az Egyesült Államokba, vagy Ausztráliába akarnak working holiday vízumot intézni. És hidd el a Koreaiak rengeteg pénzt kifizetnek ezért. Miért ne csinálhatnál te olyat Magyarországon. És akkor egy csomó pénzt keresnél és visszajönnél Szöulba.

-Lehet, hogy ez működik Koreában, de a magyarok ennél fukarabbak. Én is el tudtam intézni magamnak a vízumot és hidd el nem volt olyan bonyolult. A másik meg, hogy Ausztráliába és Amerikába nem 100 a keret a working holiday vízumra, plusz amikor én jelentkeztem akkor ha jól emlékszem én voltam a 7-ik abban az évben és már bőven benne jártunk a nyárban. Abban az évben ha jól emlékszem volt vagy 10 ember aki jelentkezett erre a vízumra. Tegyük fel, ha valami csoda folytán esetleg mind a 10 ember az ügyfelem lesz akkor is, meggazdagodni 10 emberből lehetetlen. Te mért nem csinálsz ilyen ügynökséget Koreában?

-Mert nem lenne elég ember.

-Na látod.

-Akkor miért nem nyitsz utazási irodát?

-Manapság sorra mennek tönkre az utazási irodák. Szinte mindenki online veszi a jegyet. A magyarok fifikásak és szeretik minél olcsóbban megúszni a dolgot.

    Jerrynek Koreában is voltak világmegváltó tervei. Nagyjából egy hónapos randizgatás után...

-Csináljunk gyereket! Mindig is kislányt szerettem volna, de csak fiam van. Olyan jó lenne egy kislány.

-Jó legyen. Mióta is vagyunk együtt?!

-Egy hónapja...

-Te hülye vagy? 

-De...

-Elment az épp eszed? Nem korai ez még egy kicsit?

Aztán amikor az édesanyja az összes kínai-koreai és észak-koreai nővért kiciánozta a kórházból, mert nem bírta elviselni az akcentusukat meggondolta magát, mert lehet, hogy valóban nem a legjobb ötlet egy külföldi feleség. 

    A leggyakoribb Jerryféle ötlet, hogy várjuk meg ameddig Hanno felnő és akkor ő Magyarországra költözik és akkor nyitunk egy koreai éttermet. Evvel csak az a bibi, hogy addigra én már tényleg szó szerint vénasszony leszek, ő meg már nagypapa.

    Karácsony környékén jött a legvadabb agyelmenése...

-Arra gondoltam... - itt már eleve megállt bennem az ütő - Szóval arra gondoltam, hogy most te ugyebár csinálod az angol tanárit...

-Igen és...

-Mi lenne, ha én is elvégezném.

-Te most angolt akarsz tanítani?

-Hát, ha mind a ketten elvégeznénk... Akkor mit szólnál hozzá, ha elmennénk Észak-Koreába angolt tanítani és összeházasodnánk...

-Te normális vagy?! 

-De miért? Tudod mekkora kereslet van az angol tanárokra Észak-Koreában?

-Neked nem onnét menekült az anyád?

-De.

-Nekem pedig lecsukták és majdnem megölték a nagyapámat a szocialisták.

-És...

-Te meg akarsz halni? Mert én nem! Családilag rendszer idegenek vagyunk. Felkoncolnának minket.

-Nekem nem lenne semmi bajom, mert úgy fogadnának mint egy visszatérő hazafit, mint aki közéjük való.

-Aha aztán elküldenének egy munka táborba. Hannora nem gondoltál?! Mert miatta nem jössz Magyarországra. Ha választani lehetne melyik ország lenne biztonságosabb egy gyereknek... Magyarország, vagy Észak-Korea. Ha te elmész Észak-Koreába akkor vele mi lesz?

-Viszem magammal...

-És ehhez szerinted mit szólna az anyja? 

-Úgyis nemsokára lebomlanak a határok...

-Akkor légy szíves várd meg!

    Tegnap pittyeg a telefonomon a Line. Biztos I néni írt... De Jerry volt. "Hiányzik a hangod. - írja - Felhívhatlak?"

-Szóval mi van veled? ... Beköltöztél a lakásodba... Ena, már megint dohányzol?! Ne csináld már! Most komolyan?! Miért?! ... Hogy miért nem jövök Magyarországra látogatóba... Egyszerű. Attól félek, hogyha egyszer eljönnék, utána már nem akarnék többet hazamenni. ... No hát igen. Nekem is volt pár kísérletem pár fiatal lánnyal - annyira sejtettem -, de nem lehet velük semmiről sem beszélgetni, nem úgy mint veled. Most komolyan mit lehet kezdeni egy húszon éves lánnyal a szexen kívül. Nincs semmi véleményük. Mit szólnál, ha nyitnék Iteawonban egy magyar éttermet és elhívnálak. Te főznél, én meg felszolgálnák... De most komolyan. Utálom a munkámat. Elkezdek félre tenni...

"Ne feledd, hogy minden nagy dolog az életben egy kis álommal kezdődik." - állt az üzenet ajándékba kapott memória karkötőm mellett egy kis papíron.

Amiről nem beszélünk! Psssz!!! A Love Hotelek világa

    I néni az első éjszakai kimaradásom (2; Bénázások 1 avagy szezám tárulj ) után kiselőadást tartott. Állítása szerint ő még sosem volt dvd Bángban (dvd 방) pedig neki már férje van és ez nagyon nem illő dolog. Teljesen áthágtam a szabályokat (annak ellenére, hogy addig nem tudtam a szabályok létezéséről, viszont akkoriban valóban nem ismertem a koreai szokásokat). És mégis, hogy képzelem, hogy én egy naiv nő egy ragadozó férfival töltök egy egész éjszakát és még mellé is fekszek. Szerencsém volt, hogy nem történt semmi és nem erőszakolt meg, mert a férfiak mind 'azt' akarják és az az 'az' nem helyénvaló. Majd alhatok valakivel, ha megházasodok. És különben is mit csinál az a férfi? Van e neki pénze? El akar venni engem feleségül? Az a kijelentésem, hogy mi csupán barátok vagyunk süket fülekre talált. I néni okosabb volt annál, hogy ezt a  szemen szegett hazugságot bevegye. Még akkor is ha én ezt akkor nagyon is igaznak hittem. Mert férfi és nő között nem létezhet barátság, vagy csak akkor, ha kölcsönösen nem vonzódnak egymáshoz.
    Természetesen I néni tudta, hogy nekem öt és fél évig volt barátom. Nem is tudom, hogy hogyan is gondolhatta, hogy én annyira naiv és ártatlan vagyok. Vajon azt hitte, hogy mi zárdában randevúztunk? - Bár, ez a gondolat sajnos nem is állt annyira messze a valóságtól. - Úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek a szégyenemben, annak ellenére, hogy valóban nem történt Jerry és köztem semmi. I néni rögtön megállapította, hogy Jerry rossz ember és neki meg kell ettől az embertől védeni engem, és ehhez a meggyőződéséhez a mai napig ragaszkodik. Azért is hülyének éreztem magam, mert nem tudtam használni a kaput, meg azért is mert már az elején elástam magam az I család előtt. - Bár több mint valószínű, hogy ez abban a pillanatban megtörtént, amikor is a repülőtéren rájöttek, hogy az 'igen', 'nem', 'köszönöm' és a 'jó napot'-on kívül nem tudok semmit.

- Ha én az ő lakásában szeretnék lakni - mondta I néni- akkor meg kell ígérnem, hogy három helyre soha sem fogom betenni a lábamat, legalábbis nem férfival és nem kettesben. Egy: az előbb említett dvd Bong; Kettő: Nore Báng (노래방), azaz karaoke szoba; Három: Love Hotel. És én meg is ígértem, csak hát...

    És most sajnos ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert annak ellenére, hogy a koreai drámák egy része az ellenkezőjét sugallja, de a koreaiak igenis szexelnek és nem csak a házasság után. Máskülönben már rég bezárt volna az a rengeteg Love Hotel. És ezekből ugyebár van néhány. Nem a gólya hozza azt a gyereket. Kedves Kwonnamu (권나무) barátom is... Akárhogy is számolok, ha szeptemberben házasodott meg és januárban született a gyerek, akkor ha az asszony nem szeplőtelen szűz vagy a gyerek nem nagyon koraszülött, - már pediglen a fotó alapján egészséges a kis lurkó - akkor nagyon az esküvő előtt fogant. A koreai párral rendelkező barátaim egyike sem él szűzies életmódot. Akiknek pedig szigorúbb a családja, azoknak ott van a Love Hotel. Na már most aki prűdebb az ezt az intézményt visszataszítónak találhatja. De szerintem a Love Hotel egy fantasztikus találmány.  Most emelje fel az a kezét akire ténykedés közben rányitottak már. Főleg ha az az illető a barátod vagy barátnőd anyja vagy apja volt. Ugye mennyire kellemetlen? Részemről szexuális frusztrációim jelentős többségét annak köszönhetem, hogy a szomszédos szobában ott volt az anyám. Legyél hangos? Na persze. A másik felét pedig a görögországi nyaralások alatt volt barátom nagymamájának köszönhetem aki folyamatosan razziázott, hogy mit is csinálhat ez a kettő. Az együttlétek meghittségén bizony csorbát tud ejteni, ha közben azt kell figyelned, hogy mikor nyílik az ajtó. Biztos vannak emberek akik arra izgulnak, ha bámulják őket, de ez a valaki ne a te, vagy a párod szülője, nagyszülője legyen! És Koreában aztán tényleg nagyon figyelik a lépéseidet. Ha sokáig maradsz, akkor még ha nem is tudatosan, de előbb utóbb utolér az üldözési mánia. Ha valaki látta már a "Terius behind me" című sorozatot, annak megjegyzem: ugyan egy kicsit már sarkított, de tényleg így működik egy lakónegyed. Ha randizol és ezt a lakó környezetedben egy valaki megtudja, akkor a következő pillanatban már mindenki tudja. Szóval, ha diszkréten szeretnéd kezelni a magánéletedet Koreában, arra ott van a Love Hotel.
    Azért nem a legkellemesebb bejutni egy ilyen helyre. Mert ha emberek sétálnak az utcán és te bemész akkor ugyebár tudják, hogy miért mész oda. Rengetegszer láttam párokat amint feszengve sétáltak fel s alá, keresve azt a bizonyos helyet. Aztán különváltak. Az egyik bement, aztán nem sokkal később a másik is. Sosem mentek be együtt, de a kijövetellel is ugyanez volt a helyzet. A Love Hoteleknek általában kettő bejáratuk van. Egy amely az utca frontra nyílik és félig vastag gumi csíkokkal árnyékolják le. Ide hajthatsz be a kocsival úgy hogy senki se lássa, hogy ott parkoltál. A másik bejárat, pedig az pedig egy kis utcáról (ha van) fog nyílni. Ez szolgál a gyalogos vendégeknek. A jobb helyeken egy kisebb kis labirintus fogad téged, biztosítva, hogy ha rálépsz az ösvényre, rögtön eltűnj a szem elől. Ha túlestetek a nehezén és megtaláltátok a bejáratot és végre be is jutottatok akkor már Love hotel védő oltalma alá kerültetek és innentől minden nagyon egyszerű. Természetesen meg fogják kérdezni, hogy hány órára akarsz maradni. Ez a legnagyobb különbség egy rendes hotelhez képest. Ugyan maradhatsz egy egész estére is, de a párok egy jelentős része nem kíván ott aludni.
    Számomra például az óvszer vásárlás mindig nagyon idegőrlő művelet volt. Jobb esetben bemész egy gyógyszertárba (mert aki okos az tudja, hogy a szupermarketek többségében nem mindig tárolják megfelelően és akkor bizony szakad) és kedvesen magad elé engeded a néniket és bácsikat és a kedves az orrát fújó fiút és végre kinyögöd az előtted álló gyakran anyád korabeli néninek, hogy te most egy olyan csomagot szeretnél és közben imádkozol, hogy amíg megkapod az óvszered, senki se jöjjön be. Persze, a korral bátrabb lesz az ember, de a furcsa idegenkedő érzés megmarad. Bezzeg Koreában. Mert  Love Hotelban a bejelentkezés pillanatában kapsz a pároddal egy kisebb szeretet csomagot. A szeretet csomag tartalma többnyire: borotva, fogkefe, fogkrém, borotva hab, kettő darab arcmaszk (ha valaki szépülni szeretne a dolgok előtt vagy után) és a legfontosabb egy csomag óvszer. A folyosón található hűtőből kivehetsz innivalót anélkül, hogy fizetned kéne. A szobába megérkezve egy nagy francia ágy fog fogadni előtte meg egy akkora TV amekkorád úgysem lesz. - Nekem az is megfordult a fejemben, hogy ha a barátaiddal akartok egy maratoni filmezős estét, és nem akarod, hogy kidobjanak titeket a film végén, akkor lehet, hogy kivehetnétek egy szobát. Az ágy úgyis hatalmas. No de ki akarna filmet nézni egy Love Hotelben.- Továbbá lesz még egy hűtő is a szobában további itallal (Az esetek többségében gabona teával) és némi édességgel. A fürdőszoba pedig többnyire makulátlan. Lesz itt pezsgőfürdő is (persze ha jó helyre mész).
    A legtöbb Love Hotel Hongde (홍대) és Sincson (신촌) között található. Jerry nem szerette ezeket, mert állítása szerint drágák, kicsik és lepukkantak. Én pedig jobbnak láttam nem belegondolni, hogy vajon hát nővel volt ő ezekben az sekélyes lyukakban. Valóban volt, hogy ott kötöttünk ki és a szoba kicsi is volt meg dohány szagú is. A fal pedig nagyon vékony, mindent lehetett hallani amit a szomszéd csinál. Bár ennek is megvan a maga humor faktora. Ritmusosan nyikorog az ágy és a falhoz verődik és közben egy nő állatias hangokat ad ki magából. Te pedig mosolyogsz. Biztosan jól érzik magukat. A nyikorgás és az ágy ringatózása tovább folytatódik. Ez nagyjából fél óráig zajlik így mire a nő végre kiénekli a magas C-t a férfi is nyög párat. Kifulladtak. Ennyi volt. Hát nem bírták valami sokáig. 

Ezen a videón mindig mosolygok. Sajnos nincs felirattal azok számára akik nem értenek angolul, de úgy hiszem az idegenvezetés nyelvtudás nélkül is magáért beszél.

    Lehet szeretni, vagy nem szeretni ezeket az intézményeket, de a koreai társadalmi normák tartják őket életben. Be lehet teljes mértékig tartani a viselkedési szabályokat, de az ember nem csak jó. Ott bujkál bennünk a kisördög aki mindig ki akar bújni a korlát rácsán, még akkor is, ha a rács mögött egy szakadék várja. Azt hiszem, hogy az intimitáshoz kapcsolódik egy egyfajta bűnös izgatott érzés. Olyat tenni ami nem helyén való. Egy olyan társadalomban ahol az intimitás megengedett, sőt normális, az is könnyen elő tud fordulni, hogy az együttlétek monotonná válnak. Ellaposodik az egész. Viszont Koreában ahol már azon is megbotránkoznak, ha egy pár nyilvánosan fényes nappal csókolózik, a testi együttlét valóban egy édes tiltott gyümölcs.

Csótányok és selyemhenyók bűvöletében

    Van egy furcsa étel amit valamilyen elképzelhetetlen okból újra szeretnék enni. Ez a tény bizonyíték arra, hogy valami komoly baj van a fejemmel. Talán annyira hiányzik Korea, hogy ez teljesen elhomályosítja az elmémet. De az még inkább valószínű, hogy egy kerék nálam kimaradt a születésem pillanatában. Álmodok vele és hiányzik. Ez nagyon bizarr. Amikor az egyik pesti kínai boltban megláttam elöntötte az agyamat az adrenalin és ha lett volna éppen nálam pénz én esküszöm, hogy meg is vettem volna.

    Második koreai ott-tartózkodásom alkalmával elég hamar megtanultam egy szót. Éppen a Goshivonunk (고시원) konyhájában ténykedem amikor is egy kis egyetemista kinézetű koreai lány sikítva rohant be.
-Pákvipolle (바퀴벌레), Pákvipolleee!!! - sikította. És egy cseppet sem volt boldog. Én meg persze az akkori koreai tudásommal egy mukkot sem értettem abból, hogy mi is a baja. Nagyon mozdulatokkal, hektikusan magyarázott nekem. Én meg tágra meredt szemmel bámultam és zavartan mosolyogtam. Volt néhány perc mire feleszmélt, hogy nem értem. Gyorsan elmagyarázta, hogy nem beszélni angol túl jól. Aztán villámgyorsan előkapta a telefonját és bepötyögött valamit. A képernyőn pedig megjelent egy húsos kis csótány. Pár perc múlva erőt vettünk magunkon és megostromoltuk a szobáját. Szerencsére a csótány barátunk addigra elinalt. Nekem viszont belemászott a fejembe és pár napot arra szántam, hogy átkutassam a szobám minden egyes zugát, meggyőződve róla, hogy a kis csintalan barátunk nem e váltott lakóhelyet. Ugyanis volt már egyszer szerencsém egy egész csótány családhoz barátnőmet meglátogatván Cipruson. Egy elég lepattant lakásban lakott három bangladesi fiúval. Az első reggelemen pedig furcsa meglepetés ért. A WC-n trónolva előbujt egy kisebb falka. Anyuci, apuci, meg a kicsik. Én meg a lábamat a levegőbe tartva mindent dobtam feléjük amit a kezem ügyébe akadt. Szállingózott a WC papír, a WC pumpa, meg a WC kefe. Aztán magam mögött hagytam a csatateret és fejvesztve menekültem be a barátnőm szobájába az ajtó alatti rést törölközővel betömeszelve. A fiúk természetesen nevettek rajtam. Én magzat pózban pihentem ki az incidenst. A barátnőm mosolyogva megjegyezte.
-Csak nem találkoztál az albérlő társakkal?
Cipruson töltöttem életem egyik legborzalmasabb hetét. Több szempontból is. Azt hogy én meg az ízelt lábúak nem vagyunk barátok már attól a perctől kezdve tudtam, amikor egyszer csak egy könyv olvasása közben valamit éreztem a mellkasomon és egy hatalmas pók-százlábú bámult rám. A gondolat pedig, hogy esetleg akad egy ízeltlábú szobatársam, nem volt kecsegtető. De szerencsére egyedül maradtam.

    Jó pár hónappal később újra találkoztam az immáron jól ismert szóval az önkéntes programunk alkalmával. Idős emberek lakására mentünk és segítettünk nekik takarítani és beszélgettünk. A csoport vezetőnk Jun Shik egy kimondottan jóképű magas grafikus srác volt. Párszor meg is beszéltük a lányokkal, hogy ugyan a csoportunk tele van férfiakkal, de Jun Shik az egyetlen jó pasi. Volt vagy 190 cm magas és mindig kifogástalanul öltözködött. Az arca is szép volt és nem nőies az alkatán pedig meglátszott, hogy sportol. Én már majdnem, hogy piperkőcnek mondanám. Ez a fiú elment egy öreg egyedül élő férfi lakásába rendezgetni, mi pedig egy idős házaspárhoz. Nem volt túl sok dolgunk. A nagymama egészen tisztán tartotta a házat. Picit segítettünk mosogatni, meg elrendeztük a fürdőszobát, aztán csevegtünk az öregekkel, meg megdögönyöztük a kutyusukat. Pár órával később beállított hozzánk a másik csoport röhögve. Mondták, hogy a bácsi nem igazán a takarítás bajnoka, ezért nagyon kemény munkájuk volt. Aztán megjelent Jun Shik is aki elmagyarázta, hogy gyanútlanul kinyitotta az egyik konyhaszekrényt és tele volt csótánnyal. Egy pedig ráugrott. Már a gondolattól is ahogyan elképzeltem az élére vasalt Jun Shikot ahogy ugrik egyet a csótányok láttán, szakadtam a röhögéstől. A lelki szemeimmel láttam az arcát ahogy eltorzul és lassított felvételben ahogy ugrik hátra. Egyszer csak rám nézett, mert minden bizonnyal túl hangosan hahotáztam. És megkérdezte, hogy én értem e, hogy ő miről beszél. Ugyanis a csótány szó mint olyan nem szerepel a koreai tananyagban. Mondtam, hogy igen és folytattam a röhögést.

    Már amikor már Magyarországon voltam, egyszer csak rám írt egy barátnőm, akit még a Művészeti Karról ismertem. Küldött egy videó koncert felvételt, kérdezvén, hogy vajon nem ismerem e, és ez most akkor koreai? Azóta, ha letargikus állapotba kerülök és röhögni akarok valamin, akkor elő elő kerül ez a felvétel. Elég csak meghallgatni a letisztult refrént: 벌레 벌레 벌레 벌레 벌레... Bogár bogár bogár....

  

    

    Míg a bogarak csak úgy vannak, addig a selyemhernyót meg is eszik. A Pandegi (번데기) közkedvelt csemege. Bár ezt a külföldiek kevésbé érzik át. A szokásos iskolába vezető úton minden nap elhaladtam egy Pandegi árus mellett. Talán ez volt a mázlim. Ugyan én orrfacsaróan bűzösnek találtam, de talán a mindennapos szoktatás miatt már nem ökölődtem a szagtól. Mindenesetre, ha összehasonlítjuk a duriános csokit a Pandegivel. Szerintem simán a Pandegi büdösebb. 

    Már sejtettem amikor az egyik kedves koreai barátom egy vidámparki kirándulás alkalmával szépen rám mosolygott, hogy ebből baj lesz. Az angol nevén Jonathanra keresztelt barát arcán kiült valami fátyolosság, ami arra engedett következtetni, hogy valami hátsó szándéka van.

-Anna shi (씨) - mondta és mosolygott- Te már annyi finomat főztél nekünk... Mi lenne, ha én vennék neked ma valamit hálám jeléül. 

Ekkor már tudtam mit akar mert elhaladtunk egy csomó Bandegi árus mellett.

-Ha valóban venni akarsz nekem valamit az legyen víz, mert egész nap nem tudtam inni és nagyon szomjas vagyok. 

-De mi lenne ha víz helyett Bandegit vennék? Te annyira szereted a koreai kultúrát... - mondta és közben kiült a gonosz mosoly az arcára. 

-Nem nem. Hidd el, hogy én nagyon boldog leszek a vízzel is.

Jonathan eltűnt és én tudtam már, hogy nem kapok vizet. Amikor egy kávés pohárnyi bűzölgő csodával tért vissza, egyáltalán nem voltam meglepve. A kezembe nyomta.

-Anna shi, nézd, mit hoztam neked! Ne légy szégyenlős! Meg kell kóstolnod. Tudod a Pandegi nagyon jó a szervezetnek. - mosolygott.

Fintorogtam egyet. Lehet, hogy nagyon egészséges, de nagyon büdös és gusztustalan is. Elnéztem a potrohát annak a szegény állatnak. Olyan volt mintha egy pohár döglött darázs gőzölögne a kezemben. Jonathan elkezdett minden külföldit kínálni. Nem mondhatni, hogy nagy sikerrel. Egy dél-afrikai srác beleszagolt és majdnem kidobta a taccsot. Aztán oldalra néztem és megláttam az akkori titkos randevúm tárgyát teli pofázmánnyal tömni magába a Pandegit. Hát én nem megmondtam neki, hogyha abból eszik akkor én ugyan meg nem csókolom. Az tuti. Ki van csukva. Erre ő mit csinál?! Az aznapi randinak már fújtak, gondoltam. És úgy felbosszantottam magam, hogy engedtem Jonathan kérlelésének és megettem négy darab selyemhernyót. Mindezt abban a hitben, hogy soha többet nem eszek még egyszer ilyet. Érdekes textúra. Valahogy nagyon emlékeztetett valamire, de nem tudtam eldönteni mire. Bevallom az íze nem volt olyan rossz mint a szaga. Mégis a gondolat, hogy én most egy pondrót eszek az borzasztóan felkavart. A kis potrohok magasan úsztak a gyomorsav tetején és közel voltak ahhoz, hogy kijöjjenek. Ekkor egy lelkész megszánt és a kezembe nyomott egy üveg vizet. Aztán amikor a metrónál leszállt a csapat vacsorázni indulva én eldöntöttem, hogy irány találkozni I nénivel. Randim tárgya még oda jött hozzám és megkérdezte, hogy akkor most nem akarok vele a vacsora után kettesben lenni? Én pedig hozzá vágtam, hogy felejtse el. Persze jól esett volna, ha erősködik egy kicsit, hogy maradjak, de ő csak hagyott elmenni. I nénihez érve pedig jött a panasz áradat. I néni a szokásához híven az akaratom ellenére újra odaadta a telefonszámomat egy fiatalembernek aki ebben az esetbe egy sushi szakács volt. Aztán bemutatott egy társaságnak aki éppen a születésnapot ünnepeltek. Nem tudom, hogy hogyan de egyszer csak az asztalon termett egy üveg Vilian. Az asztaltársaságunk egy horror film rendezőből, egy közgazdászból és egy egyetemi tanárból ált. Kimondottan jól szórakoztam és kezdtem felengedni. Később aztán továbbálltunk és betérünk egy kis étterem/bárba. Ahol is elmeséltem, hogy hogyan ökölődtem aznap a selyemhernyó lárváján. Aztán belemelegedtünk a szórakozásba, és az ivásba. Amikor is hirtelen úgy éreztem mintha hallucinálnék. Ugyanis Pandegi szag kezdett terjengeni. Kisvártatva megjelent a főnök egy tányér levessel amiben az undorom tárgyai úszkáltak. Hallotta, hogy arról beszélek, hogy ettem és minden bizonnyal azt gondolta, hogy elég vidám vagyok és nem nézek  ki betegnek, ergó szerettem, így készített egy levest kimondottan az én kedvemért. 

-Ó nem kellett volna! - hálálkodtam egy kicsit sápadtan. De már nem volt mit tenni. Ezek után, hogy valamit kimondottan nekem készítettek tiszteletlenség lett volna nem enni belőle. Vettem egy mély levegőt és bele ettem. Egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu (소주), egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu... úgy a negyedik pohár után már elkezdett egészen ehető lenni az a vacak. Az adrenalin szintemet feltornázta. Az este közepére pedig már egészen finom lett. Csodák csodájára haza jutottam aznap este. Ugyan egy kis segítséggel, de túléltem és nem is lettem rosszul. Sőt valóban nem voltam beteg másnap. A selyemhernyó lárva valóban egészséges. Plusz nagyon jó a magyar barátokat riogatni vele.

A tiszteletemre készített leves

    Magyarországra hazaérkezésem alkalmára édesanyám úgy gondolta, hogy megajándékoz a kedvenc füstölt sprottnimmal. Én pedig ráharaptam és rájöttem, hogy honnét volt annyira ismerős az a textúra...

Útveszsző... avagy tájékozódás mint egy echte koreai...

    Szerintem az európai emberek jelentős részébe gyárilag be van építve a GPS. Ha anyámat, vagy bátyust ledobnák a föld bármely véletlen szerű pontján akkor sem vesznének el. Viszont a koreaiak többségéből hiányzik ez a funkció. Még a sokszor látott, ismerős helyeken is eltévedni. Számomra ez olyan dolog ami szinte elképzelhetetlen. 

    Hamar rá kellett jönnöm, hogy Jerry és az a bizonyos beépített GPS nem hogy nem állnak köszönő viszonyban, de még hírből sem ismerik egymást. Az első közös esténken eltévedtünk. No de ez még betudható volt annak, hogy a taxi sofőrünk maga is koreai és nem állt a helyzet magaslatán. Később azonban megtapasztaltam, hogy kedves Jerry minden egyes hazakísérés alkalmával rossz irányba kanyarodik. Ha rajta múlott volna akkor én biztos, hogy Kukutyinba lyukadok ki I néni lakása helyett. 

    Dolgok amiket meg kell tanulni Jerry mellett: 1, hallgasd végig, hogy hová akar menni. 2, keresd meg a térképen. 3, ha rossz irányba akar fordulni, akkor finoman irányítsd az ellenkező irányba. 4, soha ne hidd el neki, hogy tudja hol járunk. 5, ha találkozási pontot beszélsz meg vele az korlátozódjon szigorúan egy metró megálló bizonyos számú kijáratánál, mert ha egyszer kimegy akkor biztos hogy sosem találjátok meg egymást.

    Jerry mentségére szolgál, hogy a szöuli házak átlag életkora tíz év. Folyamatosan építkeznek. Az iskolám melletti étteremként és kisboltként szolgáló épület tényleg szó szerint az egyik napról a másik napra eltűnt. De ezt tényleg szó szerint kell érteni, mert az egyik nap még vásároltam a kisboltban a rákövetkezendő nap meg már egy lyuk fogadott az épület helyén. Én meg fel sem tudtam fogni hogy mikor volt idő kiüríteni az éttermet meg a boltot. Szöul fejlődésének üteme épp ésszel felfoghatatlan. Házak eltűnnek majd néhány héten bellül újra épülnek. Nem tudom vajon rá ismernék e újra az ösvényekre...
    Az emberek itt tisztelik az épületeket. Amikor a Tungdemunnál lévő város kaput felgyújtotta egy őrült, akkor az emberek hónapokon keresztül imádkoztak az istenekhez, hogy bocsássák meg nekik hogy megsemmisült a kapu. Ugyan újra építették, mégis a helybéliek úgy tartják hogy az építmény lelke már elveszett. Az új kapu csupán egy üres váz. Mégis, akkor miért rombolják le az épületeket és építenek helyette újat? Persze ez egy olyan ország ahol régi és új furcsa módon keverednek. Talán az lenne különös, ha nem lenne furcsa.

   

    Mindenesetre nem Jerry volt az egyetlen koreai ismerősöm aki hasonló képen analfabéta volt a tájékozódásban. Legkedvesebb tanárnőmmel elmentünk az iskolától két utcányira egy étterembe és az étkezés végén elfogta a pánik, hogy nem talál majd vissza az iskolába így egy picit mosolyogva kísértem el. Először csak azt hittem, hogy viccel. Mert ha egyszer valaki évek óta ugyanabban az iskolában tanít akkor, hogy a francba nem ismerheti annak a környezetét? De a pánik a szemeiben valóban őszinte volt, így megszántam és rászántam pár percet az életemből, hogy vissza kísérjem. Nekem nem jelentett semmit, neki viszont abban a percben életmentőnek bizonyult és a későbbiekben talán ennek köszönhetően segített megszabadulni az akkortájt hirtelen rámtörő magánytól.
    A másik ilyen ismerősöm kedves önkéntes csoportom vezetője Jun Shik volt, aki a kedvesen felajánlotta, hogy a programunk végeztével elvisz minket kocsival a metró állomásig. Mellékesen megjegyezném, hogy a metró megálló gyalog maximum 10 percre volt, de ha egy jóképű férfi kedves akar lenni, azt el kell fogadni. Már amikor elindultunk sejtettem, hogy valami nem kóser, mert az ellenkező irányba indult, de mivel én nem értek a kresszhez a koreai táblák pedig még a magyarnál is kevesebb támpontul szolgáltak, ezért úgy gondoltam, hogy tudja mit csinál. De miből is gondoltam én ezt? A végeredmény az lett, hogy nagyjából tíz kört tett a környéken és ugyanott kötöttünk ki mint ahonnét indultunk. Sűrűn bocsánatot kért és ezek után elgyalogoltam a metró megállóig. Ezen kívül máskor is előfordult, hogy eltévedtem Jun Shik kocsijával. Amikor pedig haza utaztam volna a repülővel azt mondta, hogy kivisz a repülőtérig. Én pedig kedvesen hozzáfűztem, hogy nem muszáj. Úgyis sokat dolgozol, nagyon fáradt leszel. Kitalálok én egyedül is a repülőtérre. De komolyan. Nem kell fáradni... Hogy őszinte legyek halálra voltam rémülve, hogy mi lesz ha még egyszer beülök Jun Shik kocsijába. Már vagy fél órás késés után végre beérkezett a telefon. Dugóba keveredett, és menjünk Inchonba mégis csak metróval. Én persze nem voltam arról száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban dugó volt e az a dugó és utólag arról sem, hogy nem jártam e volna jobban ha aznap valóban Jun Shik autójával megyek, mert akkor valószínűleg sosem jutok el a reptérig. Így viszont eljutottam.

   Az, hogy Jun Shik és tanárnőm könnyen eltévedt, az csupán egy dolog. Kedves barátom viszont egyszer olyat alakított, hogy azon még én magam is meglepődtem. Az egyik nap avval fogadott, hogy amíg az édesanyja korházban van addíg megnézhetnénk a házat ahol ő felnőtt. Kíváncsi természet vagyok, vagy csak szeretem olyan dolgokba beledugni az orromat amibe nem kéne, ezért rögtön belementem. Egy kora délutáni órában találkoztunk a Hongdae és a városháza között elterülő, öreg de nem lerobbant lakónegyedben. Tavasz volt és mint olyan napközben már kellemes meleg este pedig még fogcsikorgatóan hideg. Jerry igen furcsa tervet eszelt ki, mert őt ismerik az emberek ezen a környéken és ő elvált ember ezért nem mutatkozhatott nyilvánossan az édesanyja lakásának a közelében egy nővel, különösen nem egy külföldivel. Bevallása szerint az anyja még a korházban lévő észak koreai nővért sem bírta elviselni az akcentusa miatt (ez elgondolkoztató főleg, hogy az anyja is észak koreai), az pedig szóba sem jöhetett, hogy ő egy külföldivel mutatkozik. Az annya mogorva, ijesző fotóját elnézve, hogy őszinte legye, valóban nem akartam még én sem, hogy bármilyen úton magamra haragítsam ezt az asszonyt. Szóval nekem követnem kellett tisztes távolságból. Az azt megelőző években annyiszor bújtam a jókislány jelmezébe, hogy kimondottan izgatott a gondolat, hogy most valami olyat teszek ami helytelen. A rossz lány érzést még az is fokozta, hogy Jerry kérésére combfixes harisnyában jöttem (amúgy Szöulban combfixes harisnyát találni egy európai lány méretében az kimondhatatlanul nehéz). Leszáltunk a metróról és elindultunk. Míg ő elől haladt addig én mögötte kullogtam. Közben pedig telefonon kommunikáltunk. Kis utcácskákon haladtunk át. Lépcsőn fel lépcsőn le. Jobbra kanyar, ballra kanyar, megint be egy kis utcába, majd megint lépcső... Rám írt, hog túl közel vagyok. Lemaradtam egy kicsit. Egy darabig még rendben volt a dolog, de aztán végleg eltűnt a szemem elől. -Hová tűntél? - Írta. De addigra már vagy fél vagy háromnegyed órája jártuk a kis utcákat én pedig őt követtem és nem néztem az utat. A házak és az ösvények teljesen összemosódtak. Egy kissé meg voltam zavarodva, és már bántam az egészet. Hogy is gondolhattam, hogy ennek az embernek a tájékozódási képességére hagyatkozom! De már ott voltam egy olyan negyed közepén egyedül, ahol még sohasem jártam. Már elő is kaptam a telefonomat, hogy megállapítsam, hogy merre járok. Legnagyobb meglepetésemre alig voltunk pár utcányira a kezdő pontunktól. Mégis mi a fenét csinált ez az ember! Küldtem neki egy screenshotot, aztán 10 perc múlva megtalált. -Ne haragúdj! - mondta - Véletlenül rossz utcába fordultam be. De most már tudom hol vagyok. - Ezzel megragadta a csuklómat. Nem egy rossz utcába. - gondoltam - Mindenesetre ezzel fel is adta a követős játékot és valóban pár perc múlva ott voltunk a ház előtt. Mint egy gyerek aki rossz fát tett a tűzbe és most nem akarja, hogy észrevegyék és leszidják, izgatottan kivörösödve nézett körbe és berángatott a kapun. Kicsi kis ház volt. Talán valamikor az 50es években építhették. Az udvara sem volt méretes és e mellett még kopár és jellegtelen is volt. Belépve a sötétség fogadott. A falak sötét fával voltak burkolva és a bútorok is feketék és csoki barnák voltak. A levegőt pedig teljességgel áthatotta a N°4711 illata, vagy inkább szaga. Ha valaki egyszer megtapasztalja ezt a jellegzetes parfűmöt az biztosan nem felejti el. Nekem a nagymamám használta és szerencsére csak ritkán. Bevallom Jerry édesannyáról már korábban is elfogott a rémálom, de a lakást látva, rossz érzés fogott el. Ijesztő volt. Jerry gyerekkori szobája pedig egy kis tetőtéri üreg volt. Minden csak nem otthonos. Ritkán fog el ilyen érzés, de ettől a háztól kirázott a hideg. Nagyon gyorsan el akartam menekülni, de maradtunk még egy pár órát. Úgy éreztem, hogy a falak körbevesznek és  összenyomnak. A szoba ahonnét a N°4711 terjengett pedig mintha figyelt volna. Azt hiszem először fogott el a kétej, hogy én nem akarnék ennek a családnak a része lenni. Nagyon boldog voltam a végén amikor végre elindultunk kifelé. Már beesteledett és reméltem, hogy soha többett nem kell átlépnem azon a küszöbön. Tavasz volt és hideg, de már kaptam levegőt. Pár perc alatt elértük a megállót. Jerry pedig szinte az egész utat végig aludta a vállamon. Szakke megállónál leszállva elindultunk I néni irányába és a vásárló szakasz után valaki ismét ballra akart kanyarodni.

A sziréna

    Szöulban mindig otthon és biztonságban éreztem magam. Egy rövid időt leszámítva. Amikor másodjára tértem vissza Szöulba pénzügyi megszorítás ürügyén gyakran gyalog tettem meg az iskolám és a lakhelyem közötti egy órás útszakaszt. Egy ilyen alkalom egyikén esett meg velem, hogy azon kaptam magam, hogy az amúgy igen is forgalmas utca hirtelen üres lett. Egy fia lélek sem lézengett az utcán.

    Ábrándozó ember lévén az utcán sétálva el szoktam merülni a saját ábrándvilágomban és nem mindig veszek tudomást a külvilágról. Így csak arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa. Hová tűntek az emberek? És ekkor hallottam meg a szirénát. Mintha egy hirtelen álomból riadtam volna fel. Itt vagyok vagy fél órányi járásra a legközelebbi metró lejárótól és sehol egy lélek sem. Mi történhetett? Hirtelen bevillant a kép, ahogy anyám mondja nekem, hogy ne menjek Szöulba, mert a fejem tetejére fognak dobni egy atombombát. Miért is nevettem ezen. Most aztán bajban vagyok. Megérintett a pánik szele. Minden kihalt és minden zárva. Ha valóban bomba támadás van akkor én most teljesen sebezhető vagyok. Nincs hová bújnom. Aztán Jerryre gondoltam, aki annyira komolytalannak tartotta a háborús fenyegetést. Szép. Ha mégis ledobnak egy bombát a fejünkre én esküszöm, hogy elkalapálom. Nem mintha sok esélyem lenne az után, ha mégis eltalálna egy bomba. Azt úgysem élném túl. De mégis, hogy lehetnek a koreaiak ilyen nemtörődömek a feléjük irányuló fenyegetettséggel szemben. Most már nincs mit tenni. Itt vagyok és, ha pont arra jön egy repülő, akkor amilyen mázlim van pont engem talál el.
    Felnéztem az égre, amin nem volt egy fia felhő sem. Szikrázó napsütés és nagyon meleg. Abszurd helyzet, hogy pont egy ilyen gyönyörű nap örültek volna meg az északiak. Ahogy szedtem a lépteimet az ingem rám tapadt az izzadságtól. Repülőnek pedig nyoma sem. Erőt vettem a pillanatnyi pánik hangulaton és tovább sétáltam a legközelebbi metró megálló irányába.
    A szirénák pedig tovább szóltak. A sosem alvó Szöul üresen egy olyan látvány, mellyel még sosem találkoztam. Ugyan minden nap arra sétáltam, de erre nem voltam felkészülve. Mintha valamilyen égből jött űrlény csapat kiszippantott volna minden élőlényt a városból és én lettem volna az egyetlen ember aki valahogy kimaradt. Rám tört a magány érzés. Hiába hallottam a szirénákat, akkor is olyan csendes volt az emberek nélkül. Vajon milyen lehetett a háborúban amikor lebombázták a nagymamáék házát Sopronban. Ő vajon mit érezhetett? Sosem kérdeztem meg. Azt persze sokszor mesélte, hogy az érettségire a háború alatt készült és, hogy annyira éhes volt, hogy potyogott a könny a szemeiből. De azt nem tudtam soha sem meg, hogy milyen érzés volt számára, amikor meghallotta a szirénákat, vagy azt hogy mire gondolhatott amikor kimentek a bunkerből és a házuk helyén csupán romok várták őket.
    Haladtam a legközelebbi metró megálló irányába. Megérkeztem Szodemun megállóhoz (서대문역). Megnyugodtam. Most már biztonságban vagyok. Itt a bunker. Lementem és csodák csodájára nem halt ki az emberiség és nem dobtak rám atom bombát. Az emberek arcán nem volt semmiféle reakció. Csupán én ijedtem meg. A metró ugyanúgy működött. Amire haza értem már nyoma sem volt a szirénázásnak.