Csótányok és selyemhenyók bűvöletében

    Van egy furcsa étel amit valamilyen elképzelhetetlen okból újra szeretnék enni. Ez a tény bizonyíték arra, hogy valami komoly baj van a fejemmel. Talán annyira hiányzik Korea, hogy ez teljesen elhomályosítja az elmémet. De az még inkább valószínű, hogy egy kerék nálam kimaradt a születésem pillanatában. Álmodok vele és hiányzik. Ez nagyon bizarr. Amikor az egyik pesti kínai boltban megláttam elöntötte az agyamat az adrenalin és ha lett volna éppen nálam pénz én esküszöm, hogy meg is vettem volna.

    Második koreai ott-tartózkodásom alkalmával elég hamar megtanultam egy szót. Éppen a Goshivonunk (고시원) konyhájában ténykedem amikor is egy kis egyetemista kinézetű koreai lány sikítva rohant be.
-Pákvipolle (바퀴벌레), Pákvipolleee!!! - sikította. És egy cseppet sem volt boldog. Én meg persze az akkori koreai tudásommal egy mukkot sem értettem abból, hogy mi is a baja. Nagyon mozdulatokkal, hektikusan magyarázott nekem. Én meg tágra meredt szemmel bámultam és zavartan mosolyogtam. Volt néhány perc mire feleszmélt, hogy nem értem. Gyorsan elmagyarázta, hogy nem beszélni angol túl jól. Aztán villámgyorsan előkapta a telefonját és bepötyögött valamit. A képernyőn pedig megjelent egy húsos kis csótány. Pár perc múlva erőt vettünk magunkon és megostromoltuk a szobáját. Szerencsére a csótány barátunk addigra elinalt. Nekem viszont belemászott a fejembe és pár napot arra szántam, hogy átkutassam a szobám minden egyes zugát, meggyőződve róla, hogy a kis csintalan barátunk nem e váltott lakóhelyet. Ugyanis volt már egyszer szerencsém egy egész csótány családhoz barátnőmet meglátogatván Cipruson. Egy elég lepattant lakásban lakott három bangladesi fiúval. Az első reggelemen pedig furcsa meglepetés ért. A WC-n trónolva előbujt egy kisebb falka. Anyuci, apuci, meg a kicsik. Én meg a lábamat a levegőbe tartva mindent dobtam feléjük amit a kezem ügyébe akadt. Szállingózott a WC papír, a WC pumpa, meg a WC kefe. Aztán magam mögött hagytam a csatateret és fejvesztve menekültem be a barátnőm szobájába az ajtó alatti rést törölközővel betömeszelve. A fiúk természetesen nevettek rajtam. Én magzat pózban pihentem ki az incidenst. A barátnőm mosolyogva megjegyezte.
-Csak nem találkoztál az albérlő társakkal?
Cipruson töltöttem életem egyik legborzalmasabb hetét. Több szempontból is. Azt hogy én meg az ízelt lábúak nem vagyunk barátok már attól a perctől kezdve tudtam, amikor egyszer csak egy könyv olvasása közben valamit éreztem a mellkasomon és egy hatalmas pók-százlábú bámult rám. A gondolat pedig, hogy esetleg akad egy ízeltlábú szobatársam, nem volt kecsegtető. De szerencsére egyedül maradtam.

    Jó pár hónappal később újra találkoztam az immáron jól ismert szóval az önkéntes programunk alkalmával. Idős emberek lakására mentünk és segítettünk nekik takarítani és beszélgettünk. A csoport vezetőnk Jun Shik egy kimondottan jóképű magas grafikus srác volt. Párszor meg is beszéltük a lányokkal, hogy ugyan a csoportunk tele van férfiakkal, de Jun Shik az egyetlen jó pasi. Volt vagy 190 cm magas és mindig kifogástalanul öltözködött. Az arca is szép volt és nem nőies az alkatán pedig meglátszott, hogy sportol. Én már majdnem, hogy piperkőcnek mondanám. Ez a fiú elment egy öreg egyedül élő férfi lakásába rendezgetni, mi pedig egy idős házaspárhoz. Nem volt túl sok dolgunk. A nagymama egészen tisztán tartotta a házat. Picit segítettünk mosogatni, meg elrendeztük a fürdőszobát, aztán csevegtünk az öregekkel, meg megdögönyöztük a kutyusukat. Pár órával később beállított hozzánk a másik csoport röhögve. Mondták, hogy a bácsi nem igazán a takarítás bajnoka, ezért nagyon kemény munkájuk volt. Aztán megjelent Jun Shik is aki elmagyarázta, hogy gyanútlanul kinyitotta az egyik konyhaszekrényt és tele volt csótánnyal. Egy pedig ráugrott. Már a gondolattól is ahogyan elképzeltem az élére vasalt Jun Shikot ahogy ugrik egyet a csótányok láttán, szakadtam a röhögéstől. A lelki szemeimmel láttam az arcát ahogy eltorzul és lassított felvételben ahogy ugrik hátra. Egyszer csak rám nézett, mert minden bizonnyal túl hangosan hahotáztam. És megkérdezte, hogy én értem e, hogy ő miről beszél. Ugyanis a csótány szó mint olyan nem szerepel a koreai tananyagban. Mondtam, hogy igen és folytattam a röhögést.

    Már amikor már Magyarországon voltam, egyszer csak rám írt egy barátnőm, akit még a Művészeti Karról ismertem. Küldött egy videó koncert felvételt, kérdezvén, hogy vajon nem ismerem e, és ez most akkor koreai? Azóta, ha letargikus állapotba kerülök és röhögni akarok valamin, akkor elő elő kerül ez a felvétel. Elég csak meghallgatni a letisztult refrént: 벌레 벌레 벌레 벌레 벌레... Bogár bogár bogár....

  

    

    Míg a bogarak csak úgy vannak, addig a selyemhernyót meg is eszik. A Pandegi (번데기) közkedvelt csemege. Bár ezt a külföldiek kevésbé érzik át. A szokásos iskolába vezető úton minden nap elhaladtam egy Pandegi árus mellett. Talán ez volt a mázlim. Ugyan én orrfacsaróan bűzösnek találtam, de talán a mindennapos szoktatás miatt már nem ökölődtem a szagtól. Mindenesetre, ha összehasonlítjuk a duriános csokit a Pandegivel. Szerintem simán a Pandegi büdösebb. 

    Már sejtettem amikor az egyik kedves koreai barátom egy vidámparki kirándulás alkalmával szépen rám mosolygott, hogy ebből baj lesz. Az angol nevén Jonathanra keresztelt barát arcán kiült valami fátyolosság, ami arra engedett következtetni, hogy valami hátsó szándéka van.

-Anna shi (씨) - mondta és mosolygott- Te már annyi finomat főztél nekünk... Mi lenne, ha én vennék neked ma valamit hálám jeléül. 

Ekkor már tudtam mit akar mert elhaladtunk egy csomó Bandegi árus mellett.

-Ha valóban venni akarsz nekem valamit az legyen víz, mert egész nap nem tudtam inni és nagyon szomjas vagyok. 

-De mi lenne ha víz helyett Bandegit vennék? Te annyira szereted a koreai kultúrát... - mondta és közben kiült a gonosz mosoly az arcára. 

-Nem nem. Hidd el, hogy én nagyon boldog leszek a vízzel is.

Jonathan eltűnt és én tudtam már, hogy nem kapok vizet. Amikor egy kávés pohárnyi bűzölgő csodával tért vissza, egyáltalán nem voltam meglepve. A kezembe nyomta.

-Anna shi, nézd, mit hoztam neked! Ne légy szégyenlős! Meg kell kóstolnod. Tudod a Pandegi nagyon jó a szervezetnek. - mosolygott.

Fintorogtam egyet. Lehet, hogy nagyon egészséges, de nagyon büdös és gusztustalan is. Elnéztem a potrohát annak a szegény állatnak. Olyan volt mintha egy pohár döglött darázs gőzölögne a kezemben. Jonathan elkezdett minden külföldit kínálni. Nem mondhatni, hogy nagy sikerrel. Egy dél-afrikai srác beleszagolt és majdnem kidobta a taccsot. Aztán oldalra néztem és megláttam az akkori titkos randevúm tárgyát teli pofázmánnyal tömni magába a Pandegit. Hát én nem megmondtam neki, hogyha abból eszik akkor én ugyan meg nem csókolom. Az tuti. Ki van csukva. Erre ő mit csinál?! Az aznapi randinak már fújtak, gondoltam. És úgy felbosszantottam magam, hogy engedtem Jonathan kérlelésének és megettem négy darab selyemhernyót. Mindezt abban a hitben, hogy soha többet nem eszek még egyszer ilyet. Érdekes textúra. Valahogy nagyon emlékeztetett valamire, de nem tudtam eldönteni mire. Bevallom az íze nem volt olyan rossz mint a szaga. Mégis a gondolat, hogy én most egy pondrót eszek az borzasztóan felkavart. A kis potrohok magasan úsztak a gyomorsav tetején és közel voltak ahhoz, hogy kijöjjenek. Ekkor egy lelkész megszánt és a kezembe nyomott egy üveg vizet. Aztán amikor a metrónál leszállt a csapat vacsorázni indulva én eldöntöttem, hogy irány találkozni I nénivel. Randim tárgya még oda jött hozzám és megkérdezte, hogy akkor most nem akarok vele a vacsora után kettesben lenni? Én pedig hozzá vágtam, hogy felejtse el. Persze jól esett volna, ha erősködik egy kicsit, hogy maradjak, de ő csak hagyott elmenni. I nénihez érve pedig jött a panasz áradat. I néni a szokásához híven az akaratom ellenére újra odaadta a telefonszámomat egy fiatalembernek aki ebben az esetbe egy sushi szakács volt. Aztán bemutatott egy társaságnak aki éppen a születésnapot ünnepeltek. Nem tudom, hogy hogyan de egyszer csak az asztalon termett egy üveg Vilian. Az asztaltársaságunk egy horror film rendezőből, egy közgazdászból és egy egyetemi tanárból ált. Kimondottan jól szórakoztam és kezdtem felengedni. Később aztán továbbálltunk és betérünk egy kis étterem/bárba. Ahol is elmeséltem, hogy hogyan ökölődtem aznap a selyemhernyó lárváján. Aztán belemelegedtünk a szórakozásba, és az ivásba. Amikor is hirtelen úgy éreztem mintha hallucinálnék. Ugyanis Pandegi szag kezdett terjengeni. Kisvártatva megjelent a főnök egy tányér levessel amiben az undorom tárgyai úszkáltak. Hallotta, hogy arról beszélek, hogy ettem és minden bizonnyal azt gondolta, hogy elég vidám vagyok és nem nézek  ki betegnek, ergó szerettem, így készített egy levest kimondottan az én kedvemért. 

-Ó nem kellett volna! - hálálkodtam egy kicsit sápadtan. De már nem volt mit tenni. Ezek után, hogy valamit kimondottan nekem készítettek tiszteletlenség lett volna nem enni belőle. Vettem egy mély levegőt és bele ettem. Egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu (소주), egy falatka Pandegi, egy kupica Szodzsu... úgy a negyedik pohár után már elkezdett egészen ehető lenni az a vacak. Az adrenalin szintemet feltornázta. Az este közepére pedig már egészen finom lett. Csodák csodájára haza jutottam aznap este. Ugyan egy kis segítséggel, de túléltem és nem is lettem rosszul. Sőt valóban nem voltam beteg másnap. A selyemhernyó lárva valóban egészséges. Plusz nagyon jó a magyar barátokat riogatni vele.

A tiszteletemre készített leves

    Magyarországra hazaérkezésem alkalmára édesanyám úgy gondolta, hogy megajándékoz a kedvenc füstölt sprottnimmal. Én pedig ráharaptam és rájöttem, hogy honnét volt annyira ismerős az a textúra...

Útveszsző... avagy tájékozódás mint egy echte koreai...

    Szerintem az európai emberek jelentős részébe gyárilag be van építve a GPS. Ha anyámat, vagy bátyust ledobnák a föld bármely véletlen szerű pontján akkor sem vesznének el. Viszont a koreaiak többségéből hiányzik ez a funkció. Még a sokszor látott, ismerős helyeken is eltévedni. Számomra ez olyan dolog ami szinte elképzelhetetlen. 

    Hamar rá kellett jönnöm, hogy Jerry és az a bizonyos beépített GPS nem hogy nem állnak köszönő viszonyban, de még hírből sem ismerik egymást. Az első közös esténken eltévedtünk. No de ez még betudható volt annak, hogy a taxi sofőrünk maga is koreai és nem állt a helyzet magaslatán. Később azonban megtapasztaltam, hogy kedves Jerry minden egyes hazakísérés alkalmával rossz irányba kanyarodik. Ha rajta múlott volna akkor én biztos, hogy Kukutyinba lyukadok ki I néni lakása helyett. 

    Dolgok amiket meg kell tanulni Jerry mellett: 1, hallgasd végig, hogy hová akar menni. 2, keresd meg a térképen. 3, ha rossz irányba akar fordulni, akkor finoman irányítsd az ellenkező irányba. 4, soha ne hidd el neki, hogy tudja hol járunk. 5, ha találkozási pontot beszélsz meg vele az korlátozódjon szigorúan egy metró megálló bizonyos számú kijáratánál, mert ha egyszer kimegy akkor biztos hogy sosem találjátok meg egymást.

    Jerry mentségére szolgál, hogy a szöuli házak átlag életkora tíz év. Folyamatosan építkeznek. Az iskolám melletti étteremként és kisboltként szolgáló épület tényleg szó szerint az egyik napról a másik napra eltűnt. De ezt tényleg szó szerint kell érteni, mert az egyik nap még vásároltam a kisboltban a rákövetkezendő nap meg már egy lyuk fogadott az épület helyén. Én meg fel sem tudtam fogni hogy mikor volt idő kiüríteni az éttermet meg a boltot. Szöul fejlődésének üteme épp ésszel felfoghatatlan. Házak eltűnnek majd néhány héten bellül újra épülnek. Nem tudom vajon rá ismernék e újra az ösvényekre...
    Az emberek itt tisztelik az épületeket. Amikor a Tungdemunnál lévő város kaput felgyújtotta egy őrült, akkor az emberek hónapokon keresztül imádkoztak az istenekhez, hogy bocsássák meg nekik hogy megsemmisült a kapu. Ugyan újra építették, mégis a helybéliek úgy tartják hogy az építmény lelke már elveszett. Az új kapu csupán egy üres váz. Mégis, akkor miért rombolják le az épületeket és építenek helyette újat? Persze ez egy olyan ország ahol régi és új furcsa módon keverednek. Talán az lenne különös, ha nem lenne furcsa.

   

    Mindenesetre nem Jerry volt az egyetlen koreai ismerősöm aki hasonló képen analfabéta volt a tájékozódásban. Legkedvesebb tanárnőmmel elmentünk az iskolától két utcányira egy étterembe és az étkezés végén elfogta a pánik, hogy nem talál majd vissza az iskolába így egy picit mosolyogva kísértem el. Először csak azt hittem, hogy viccel. Mert ha egyszer valaki évek óta ugyanabban az iskolában tanít akkor, hogy a francba nem ismerheti annak a környezetét? De a pánik a szemeiben valóban őszinte volt, így megszántam és rászántam pár percet az életemből, hogy vissza kísérjem. Nekem nem jelentett semmit, neki viszont abban a percben életmentőnek bizonyult és a későbbiekben talán ennek köszönhetően segített megszabadulni az akkortájt hirtelen rámtörő magánytól.
    A másik ilyen ismerősöm kedves önkéntes csoportom vezetője Jun Shik volt, aki a kedvesen felajánlotta, hogy a programunk végeztével elvisz minket kocsival a metró állomásig. Mellékesen megjegyezném, hogy a metró megálló gyalog maximum 10 percre volt, de ha egy jóképű férfi kedves akar lenni, azt el kell fogadni. Már amikor elindultunk sejtettem, hogy valami nem kóser, mert az ellenkező irányba indult, de mivel én nem értek a kresszhez a koreai táblák pedig még a magyarnál is kevesebb támpontul szolgáltak, ezért úgy gondoltam, hogy tudja mit csinál. De miből is gondoltam én ezt? A végeredmény az lett, hogy nagyjából tíz kört tett a környéken és ugyanott kötöttünk ki mint ahonnét indultunk. Sűrűn bocsánatot kért és ezek után elgyalogoltam a metró megállóig. Ezen kívül máskor is előfordult, hogy eltévedtem Jun Shik kocsijával. Amikor pedig haza utaztam volna a repülővel azt mondta, hogy kivisz a repülőtérig. Én pedig kedvesen hozzáfűztem, hogy nem muszáj. Úgyis sokat dolgozol, nagyon fáradt leszel. Kitalálok én egyedül is a repülőtérre. De komolyan. Nem kell fáradni... Hogy őszinte legyek halálra voltam rémülve, hogy mi lesz ha még egyszer beülök Jun Shik kocsijába. Már vagy fél órás késés után végre beérkezett a telefon. Dugóba keveredett, és menjünk Inchonba mégis csak metróval. Én persze nem voltam arról száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban dugó volt e az a dugó és utólag arról sem, hogy nem jártam e volna jobban ha aznap valóban Jun Shik autójával megyek, mert akkor valószínűleg sosem jutok el a reptérig. Így viszont eljutottam.

   Az, hogy Jun Shik és tanárnőm könnyen eltévedt, az csupán egy dolog. Kedves barátom viszont egyszer olyat alakított, hogy azon még én magam is meglepődtem. Az egyik nap avval fogadott, hogy amíg az édesanyja korházban van addíg megnézhetnénk a házat ahol ő felnőtt. Kíváncsi természet vagyok, vagy csak szeretem olyan dolgokba beledugni az orromat amibe nem kéne, ezért rögtön belementem. Egy kora délutáni órában találkoztunk a Hongdae és a városháza között elterülő, öreg de nem lerobbant lakónegyedben. Tavasz volt és mint olyan napközben már kellemes meleg este pedig még fogcsikorgatóan hideg. Jerry igen furcsa tervet eszelt ki, mert őt ismerik az emberek ezen a környéken és ő elvált ember ezért nem mutatkozhatott nyilvánossan az édesanyja lakásának a közelében egy nővel, különösen nem egy külföldivel. Bevallása szerint az anyja még a korházban lévő észak koreai nővért sem bírta elviselni az akcentusa miatt (ez elgondolkoztató főleg, hogy az anyja is észak koreai), az pedig szóba sem jöhetett, hogy ő egy külföldivel mutatkozik. Az annya mogorva, ijesző fotóját elnézve, hogy őszinte legye, valóban nem akartam még én sem, hogy bármilyen úton magamra haragítsam ezt az asszonyt. Szóval nekem követnem kellett tisztes távolságból. Az azt megelőző években annyiszor bújtam a jókislány jelmezébe, hogy kimondottan izgatott a gondolat, hogy most valami olyat teszek ami helytelen. A rossz lány érzést még az is fokozta, hogy Jerry kérésére combfixes harisnyában jöttem (amúgy Szöulban combfixes harisnyát találni egy európai lány méretében az kimondhatatlanul nehéz). Leszáltunk a metróról és elindultunk. Míg ő elől haladt addig én mögötte kullogtam. Közben pedig telefonon kommunikáltunk. Kis utcácskákon haladtunk át. Lépcsőn fel lépcsőn le. Jobbra kanyar, ballra kanyar, megint be egy kis utcába, majd megint lépcső... Rám írt, hog túl közel vagyok. Lemaradtam egy kicsit. Egy darabig még rendben volt a dolog, de aztán végleg eltűnt a szemem elől. -Hová tűntél? - Írta. De addigra már vagy fél vagy háromnegyed órája jártuk a kis utcákat én pedig őt követtem és nem néztem az utat. A házak és az ösvények teljesen összemosódtak. Egy kissé meg voltam zavarodva, és már bántam az egészet. Hogy is gondolhattam, hogy ennek az embernek a tájékozódási képességére hagyatkozom! De már ott voltam egy olyan negyed közepén egyedül, ahol még sohasem jártam. Már elő is kaptam a telefonomat, hogy megállapítsam, hogy merre járok. Legnagyobb meglepetésemre alig voltunk pár utcányira a kezdő pontunktól. Mégis mi a fenét csinált ez az ember! Küldtem neki egy screenshotot, aztán 10 perc múlva megtalált. -Ne haragúdj! - mondta - Véletlenül rossz utcába fordultam be. De most már tudom hol vagyok. - Ezzel megragadta a csuklómat. Nem egy rossz utcába. - gondoltam - Mindenesetre ezzel fel is adta a követős játékot és valóban pár perc múlva ott voltunk a ház előtt. Mint egy gyerek aki rossz fát tett a tűzbe és most nem akarja, hogy észrevegyék és leszidják, izgatottan kivörösödve nézett körbe és berángatott a kapun. Kicsi kis ház volt. Talán valamikor az 50es években építhették. Az udvara sem volt méretes és e mellett még kopár és jellegtelen is volt. Belépve a sötétség fogadott. A falak sötét fával voltak burkolva és a bútorok is feketék és csoki barnák voltak. A levegőt pedig teljességgel áthatotta a N°4711 illata, vagy inkább szaga. Ha valaki egyszer megtapasztalja ezt a jellegzetes parfűmöt az biztosan nem felejti el. Nekem a nagymamám használta és szerencsére csak ritkán. Bevallom Jerry édesannyáról már korábban is elfogott a rémálom, de a lakást látva, rossz érzés fogott el. Ijesztő volt. Jerry gyerekkori szobája pedig egy kis tetőtéri üreg volt. Minden csak nem otthonos. Ritkán fog el ilyen érzés, de ettől a háztól kirázott a hideg. Nagyon gyorsan el akartam menekülni, de maradtunk még egy pár órát. Úgy éreztem, hogy a falak körbevesznek és  összenyomnak. A szoba ahonnét a N°4711 terjengett pedig mintha figyelt volna. Azt hiszem először fogott el a kétej, hogy én nem akarnék ennek a családnak a része lenni. Nagyon boldog voltam a végén amikor végre elindultunk kifelé. Már beesteledett és reméltem, hogy soha többett nem kell átlépnem azon a küszöbön. Tavasz volt és hideg, de már kaptam levegőt. Pár perc alatt elértük a megállót. Jerry pedig szinte az egész utat végig aludta a vállamon. Szakke megállónál leszállva elindultunk I néni irányába és a vásárló szakasz után valaki ismét ballra akart kanyarodni.