Néha még felhívlak. Azt hazudom, hogy még szeretlek. És te azt hazudod, hogy különleges vagyok számodra, hogy senki más sem ért meg. Aztán elmondom, hogy sosem bíztam meg benned, de biztonságban éreztem magam veled. Én is tudom, hogy paradox. Elmondod, hogy mennyire fájt amikor az elődödről beszéltem. Azt hitted, hogy még mindig őt szeretem…
Elmondod, hogy mennyire jók
voltunk együtt az ágyban. És igazad van. Félek, hogy utánad már senki sem lesz
olyan jó. Nem szeretem, hogy mindenkit hozzád hasonlítok. Elmondod, hogy milyen
jó lenne újra együtt. Mindig más tervet szősz. Mint valami mézes madzag.
Elhúzod az orrom előtt. Milyen jó lenne újra együtt… Költözzünk közösen egy a
világtól elzárt országba… Nyissunk közösen éttermet… Éljünk együtt…
Az utolsó napomon még együtt akartál velem
ebédelni. A repülő térre nem tudsz kikísérni, de még szívesen látnál utoljára.
Én pedig először és utoljára rossz metró oldalra száltam. Így maradt az utolsó
emlék rólad, ahogy a hajnalban kisétálunk a motelből. Te minden egyes járókelő
láttán megrezzensz, mert azon a környéken dolgozol. Én pedig újra azt érzem,
hogy nem vállalsz fel és nem bízhatok meg benned.
Néha azt kívánom bárcsak törlődnének a rólad
őrzött emlékek. Milyen hasznos lehet az amnézia. De élénken emlékszem minden
percre. Olyan voltál akár egy fölöttem guggoló varacskos béka. És hiába
csókoltalak, te nem lettél szebb.
Az évek múltán a negatív emlékek elkopnak. Jön
a hasztalan nosztalgia és a hamis jövő képek… Milyen jó lenne csak a jó emlékek
vesznének, akkor könnyebb lenne elfelejteni.
És újra és újra azt hazudom, hogy téged szerettelek
a legjobban, pedig már rég szétfoszlott a pénztátárca, amit tőled kaptam. A couple
pulcsit pedig nem is emlékszem már, hogy kinek adtam. Azt a virágot pedig, amit
nekem szedtél már rég kidobtam a medálból… bár a karkötő, az még meg van… mit
ahogy az emlék foszlányok is…
